Mr. Warhol is waiting for…

Nagyon fontos, és egyben elég szomorú, hogy amikor meg szeretnénk érteni valamit Andy Warhollal kapcsolatban, nehezebb a dolgunk, mint hinnénk. Valószínűleg amúgy is többen értik őt és művészetét félre, mint ahányan meg, de nem is lehet másképp, az igazi, véresen, gyalázatosan komoly paradoxonok, a fogyasztói világ kiismerhetetlen mestere ő, aki jóval mélyebbre látott a társadalom feneketlen kútjába, mint hisszük.

“I paint pictures of myself to remind myself that I’m still around.” – Andy Warhol 

Sem mi, sem a szüleink, sem a nagyszüleink generációja nem vele nőtt fel, holott az elmúlt jó pár évtizedet mind a képzőművészetben, mind a divatban alapvetően meghatározta hihetetlenül összetett, sokoldalú alkotásaival, attitűdjével, bátorságával, konokságával, amellyel ellenállt a vérszívó teoretikus maszlagoknak. Élt. Harminc év késéssel érkezett meg hozzánk  könyve (The Philosophy of Andy Warhol: From A to B and Back Again), filozófiája és túlélési tanácsadója. Sokkolóan őszinte experimentális kisfilmjeit (Screen Tests, Empire, Sleep, Kiss, Eat, Blow Job), és életrajzi filmjeit, nyomatait, reklámjait, interjúit, Interview című lapját maximum a netes archívumokban, és a Youtubon találjuk meg. Igaz, az Interview, AW saját divatmagazinja nem halt mesterével 1987-ben, megtalálható a neten ma is. De a helyzetünk még így is nehéz, anélkül, hogy siránkoznék. Hogy fokozzuk a helyzet drámaiságát, akár – ez most túlzás lesz – napi 24 órát ácsoroghatunk AW sírját bámulva, mint tudjuk, a Fidget projektnek köszönhetően. De erről kicsit később.

A jó hír az jó hír, még ha sokak kiáltják is kórusban, hogy Fake! – valószínűleg újabb 28 képét sikerült kicsomagolni Warhol digitális konzervdobozából, melyekhez éveken át kereste a megfelelő módszert sok tehetséges és elhivatott informatikus és tudományos munkatárs: a The Andy Warhol Museum és a pittsburgh-i Carnegie Mellon Egyetem Computer Club szakértői. A híradások egy magát Arcangel-nek nevező titokzatos AW-fan aktivitását emelik ki, ő volt, akinek feltűnt egy Youtube kisfilmben, hogy AW Debbie Harry punkrock császárnőt rajzolta egérrel egy igen régi Amiga számítógép képernyőjére. 1985-ben a Conmmodore International, a legendás Commodore 64 gyártója, piacra dobta első Amiga gépét, az Amiga 1000-t, és akkor AW-T hívták meg, hogy alkosson valamit nyilvánosan a gép multimediális képességeit, kreatív munkára való alkalmasságát reprezentálandó. AW Debbie Harryt (Blondie) hozta magával, aki csillogó, testhez tapadó ruhájában, félig nyitott ajkakkal, mint szexi próbaba ült a stúdióban. A művész kettő és fél másodperc alatt kitöltötte Debbie haját a képernyőn sárga színnel, majd általános derültség közepette hátradőlt. (Lehet, hogy a szemöldököket kékkel.)

Ne is próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett ott ülni a nézők között. Hihetetlen jelenetek egy felfoghatatlan korszakból. Arcangel tehát három évvel ezelőtt megkereste a múzeumot, és kutatási lehetőséget kért e régi Amiga gép által tárolt adatokhoz. Ekkor indult meg a kutatás, és kiderült, rendszerfájlok, rajzolóprogram, ROM fájlok találhatóak a gépben (hogy eddig miért nem vizsgálták át?), melyeket a kutatók új floppykra mentettek. A leletmentés önmagában szimbolikus és elgondolkoztató. A komputergrafika kezdeti lépéseit dokumentáló campbells. pic, marilyn1.pic elnevezésű fájlokat nem csak letölteni kellett valamilyen trükkös módszerrel, de még a formátumuk sem volt világos egy jó ideig. AW Tom Cruise-al, Michael Jacksonnal, a Duran Duran-al készített interjúkat, képeket, de rengeteg élvonalbeli jazz zenész, így Count Basie, Artie Show, Johnny Griffin, Theleosius Monk, Kenny Burrell lemezeinek borítóját is megtervezte. Korszakok, művészetek, pop és jazz, digitális művészet, archiválás, copyright, magánélet kérdéseinek olyan hatalmas és bonyolult talajára keveredünk általa, ahol nagyon nehéz fix nézőpontokat találni.

Harminc évvel ezelőtt dolgozott ezeken a képeken AW, de olyan szabványok alapján, amelyek még ma is léteznek. 3,5 colos kisfloppyval normál halandó nem találkozik már, de régi gépek, lemezmeghajtók még kibányászhatóak innen-onnan. Ez az adathordozó már a múlté, ami érdekes, zárványszerű jelleget ad a fellelt munkáknak.

Nem először bukkan fel a művész munkáit rejtő Amiga floppy. Az első lelet 2001-ben egy multimediális opera volt, you are the one címmel, 20 darab Marilyn Monroe képpel és hangsávval. A floppy a Detroit Museum of New Art-ba került, 2006-ban. Don Greenbaum, a Commodore vezérigazgatója is talát már hasonló fragmentumokat 2011-ben, címeik: flowers, andys, bigflower, money, banana, cycle1. Ezek az árulkodó, kevéssé ismert, gyönyörű virág nyomatokra, Warhol virágokkal, napraforgóval pózoló fura képeire, korai grafikáinak kedvességére emlékeztetnek.

A művészi e korai, csodálatosan tiszta vonalvezetésű, vidám garfikái, 25 Cats Name Sam and One Blue Pussy című könyvének kedves, dinamikus rajzai, és a Barney’s, a Neiman Marcus, a Glamour, a Mademoiselle és a Harper’s Bazaar magazinnak reklámillusztrátorként készített nagy sikerű munkái egészen más hangulatot árasztanak, mint a most talált digitálius képek által felidézett nyomat-szériák. (Egyébként Warhol Fashion Drawings címmel könybe gyűjtötték ezeket nemrégen.) Előbbiekre, a divatrajzokra, cipők, sapkák, kistáskák, ékszerek rajzaira a könnyed, életvidám, funkcionalista, de fantáziadús kreativitás jellemző, bizonyítva, mennyire inspirálta őt a mindennapi élet, és milyen érzékkel emelte a mindennapit különlegessé. Noha az alapszínek használata, a frissesség sok sorozatra jellemző, így például a most megtalált Boticelli: Vénusz születése című kép eredeti négy változatára (sárga, pink, fekete, fehér) is – ha Warhol valódi arcát szerenénk látni, a grafikáihoz kell visszalátogatni.

A háromszemű Vénusz a sorozat egyik pixelbe fagyasztott változata lehet, a harmadik szem, mint tudjuk, a bölcsességet, intuíciót, lényeglátást fejezi ki. Hogy Boticelli önmagában véve is rendhagyó (meztelen) Vénusza kapott egy harmadik szemet, az éppúgy lehet tréfa (a megrögzött másolási, sokszorozási mánia), mint ironikus utalás a valódiság, lényeg valamiféle hiányára a képen. Ugyanilyen rejtélyes, enigma, zárvány, ahogy a kései AW portrékat nevezik is, a pop art halotti maszkja, az ANDY WARHOL 2, de simán lehet színekkel elkövetett camouflage is, hiszen van is több Camouflage Self Portrait a halála előtti időkből, amelyeken a művész polaroidkép, festék, és printnyomat együttes használatával a már eltűnő, halálra készülő művész tartózkodó, de erőteljes önarcképeit alkotta meg.

A CAMPBELLS pixelváltozatán a “Tomato Soup” felirat helyén Andy Warhol aláírása látható, amely, ha erőt veszünk magunkon, és nem mosolygunk azon, hogy a doboz felső része jóval keskenyebb az alsónál (a precíziós Cambells után meglepő), megjelenítheti számunkra az ő egyedülállóan világos és őszinte világlátását, amely azon a meggyőződésén nyugszik, hogy olyanok szeretnénk lenni, mint amit igazán szeretünk.

Karakternélküliség? Karaktervesztés? „Amikor olyan akarsz lenni, mint valami, az azt jelenti, hogy igazán szereted. Amikor olyan akarsz lenni, mint a kő, akkor igazán szereted a követ. Én a műanyag babákat szeretem.” Illetve, a sokszorosítható dolgokat. Dolgokat.

Ami ijesztő, az az, hogy nem élő dolgokat sorol fel. Hogyan azonosulsz egy műanyag babával? Sokat beszélnek a halálról, a halál esztétikájáról Warhol kapcsán. Human Barbie és Human Ken értette volna meg az üzenetet? Vagy Gaga? Arthur C. Danto a Közhely színeváltozása című könyvében nem ír arról, mi lesz a művésszel, aki művei megalkotása után semmivé akarna lenni. Nagyon oda kell figyelnie annak, aki írásait, mondatait értelmezni szeretné. AW nem nagyon volt valóságos önmaga számára. Egyrészt mert a művész szerep számára egészen mást, egyfajta személytelen közvetítő, gyártó szerepet jelentett, mint kortársainak, másrészt, mert ismerte a közönségét. Sokszor mást küldött el önmaga helyett a kiállítására vagy dedikálni, és pusztán szeszélyből üres képkereteket állított ki, mondván, hogy a hozzá nem értő sznoboknak úgysem tűnik majd fel.

Voyeur-nek érezte, illetve annak képezte ki magát, és úgy látta, hogy egyre egyformábbak az emberek, és egyre inkább ugyanazt is gondolják mindenről. Az individualitás és a valóságos élet megélésének kérdései központi szerepet játszottak a műveiben. Erre számos kijelentése utal. Miután kétszer mellbe lőtték, ezt mondta: „Mielőtt lelőttek, addig sokszor úgy gondoltam, hogy csak néha vagyok jelen, és valójában csak tv-n nézem az élet történéseit. Mióta lelőttek, azóta már tudom, hogy sosem voltam jelen, mindig csak tv-n néztem az életet.” Érdekes módon, éppen az ellene elkövetett merényletet követően vált egyre professzionálisabb menedzserévé lapjának, egyre tudatosabban fordult a sztárvilág felé, egyre több hóbortra tett szert. Jelen lenni nem egyszerű. Noha demokratikusnak és nagyszerűnek tartotta Amerikát, mert gazdag és szegény egyaránt Coca-Colat iszik, és „Liz Taylornak és az elnöknek is ez a kedvenc itala” (ezt mondjuk ma már kissé másképp látjuk), úgy látta, hogy egyre jobban hasonlítanak egymásra az emberek, s ugyanazt is gondolják mindenről. Ugyanakkor nem lázadt. Azt tette, amit egy rendes művész tesz, ábrázolta a kort, amelyben élt és lendített egy nagyot, amelyben élt, kirakta a tükörképeket a falakra, és engedelmesen, egyedül, szorongva, megette a hamburgert. Filmre vette. Szerencsére nem floppy-ra mentette el.

Valószínűleg igencsak benne van a keze abban, amit ma celebségnek nevezünk. Celebnek lenni akkor jó, hasznos, ha ezt a celeb összeköti az általa kínált termékkel, ha azt, ami miatt celeb, világosan érti. Márka és egyéniség kiválóan illeszkedhet egymáshoz. Ő értette. Látta valaki a művészt például a japán TDK reklámban?

A kérdés az, ki, hogyan interpretálja Warhol üzenetét a divat, a sokszorosítás világában? Mit üzen ő a művészeknek? Halott-e az üzenete és csak sokszorosítják vég nélkül, vagy értelmezik is?

Diane Von Fürstenberg, aki annak idején együtt partizott Warhollal, tematikus divatbemutatót tartott az ő emlékére. A Pepe Jeans Warhol kollekciója egyedülállóan gazdag anyagot használt fel, kérdés az, mi volt a cél. A Nike Air Max 90 Andy Warhol/Marilyn Monroe cipőivel, vagy a 2009-es Blumarine őszi kollekciójának Andy Warhol tematikájával kapcsolatosan ugyanígy feltehetőek a kérdések. A Dior az Andy Warhol Vizuális Művészeti Alapítvánnyal együttmúködve a divatház pop art ruhát és kiegészítőt alkotott az ’50-es évekből származó Warhol-grafikákat felhasználva.

A Christies aukcióin eladóak a művész fashion show-kon készült fotói, náhány millió dollárért. Mao Ce-tungról, a Kínai Kommunista Párt egykori vezetőjéről készült képe 7,6 millió fontért (2,8 milliárd forint) kelt el a Sotheby’s aukciósház kortárs műveket kínáló londoni árverésén nemrég.


Felhasználni, megérteni, újra megtalálni, eladni, megvenni, megint elveszteni. Mintha ezek a fogalmak lényegileg kötődnének a pop art lényegéhez. Warhollal kapcsolatban elveszettség és megtaláltság gyakori kérdés, sőt, született már róla kiállítás is Lost and Found címmel, Steve Wood fotográfus 1981-ben készült, szintén évtizedekig rejtőzködő híres napraforgós fotóiból. De nemcsak a fotók vesztek el, magát Warholt is elveszettnek látta a fotós a képek készültekor. Elveszik- e aművész az alkotás közben? És baj az? Kérdezi AW egy interjúban.

Nem tudni, csak kutatni érdemes, mit értett azon, hogy elveszni, kívül maradni, vagy azonosulni. A sokszorosítás, a másolás, a tömegtermelés, a műviség, a tömegember lét fogalma mind újraértelmezésre került munkáiban. E fogalmak már a 20. század elején különlegesen fontosak voltak, ekkora pedig már kulcsfogalmakká váltak, s éppen az ő munkái nyomán (is) lettek azokká.

A Connor Road és a Willov Avenue kereszteződésében, Warhol sírja közelében mindig nagy a forgalom, állandó az autók zaja. 24 órában figyelheti bárki, mennyire fúj a szél, hányan látogatják a sírt, esik-e ott is az eső, lepottyannak-e a Campbells dobozok a sírkő tetejéről. 24 órás webcam belépőnk van a templomba is, ahol megkeresztelték őt gyerekkorában. Ott most éppen, az előbb néztem be, üresek a padsorok és gregorián kórus énekel. Gondolom, hogy felvételről. Konzerv, mondaná Andy.

Felirat nélküli sírkövet szeretett volna, „figment”, mondta. Képzelmény, nem valós, nem vagyok, nem voltam. Miért nem tűnhetek el nyomtalanul, mintha nem is lettem volna? Logikus, hogy ezeket a kérdéseket ő tette fel? Ő, aki mindenki tévéjében szerette volna ott látni magát, ahogyan a show-ját vezeti? Mert a tévé a legnagyobb sokszorosító gép-színeket, hangokat, és embereket sokszorosít. Hogyan is jutunk hozzá elemi, életben tartó művészeti javainkhoz? Csak nem sokszorosítással? Kinek a sírján van még webcam?

Az az érzésem, Mr. Warhol várakozik. Mint hithű katolikusnak, jó embernek már a mennyekben kéne lennie. Szerintem még vár.

Szöveg: Laura

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s