„Amikor festek, szeretem kizárni a külvilágot…” – Beszélgetés Tejfel Krisztiánnal

Legyen az fashion fotózás, fantasy vagy hagyományos romantikus portré, (a többek közt) a digitális festészet legújabb technikáival dolgozó Tejfel Krisztián festő, fotográfus és filmes minden képével arcok, személyiségek, misztikus történetek és a szépség rejtelmei közé kalauzol minket.  A külföldön is egyre ismertebbé váló művésszel női sorsokról, hősökről, eltűnt királylányokról,  gyönyörű modellekről és kedvenc zenéiről beszélgettünk. Meg egy fehér galambról, aki legyőzi az egónkat.

A Modellonline.hu-n Melancholy Domination címmel találtam rá egy nagyon szép fotósorozatodra, amely a királylány-businesswoman-irodistalány kérdéseivel játszik, s Nagy Amarilla a modelled. Sok mai nőnek ismerős lehet ez a „skizofrén” állapot, azaz, hogy egyszerre kell a domináns (a királylányod zakóban van), és az alávetett szerepet játszania az élet különféle területein. A melankólia és a hatalom, a dominancia kérdései egész kultúránkat behálózzák. A sorozat gyönyörű, a vörös és a fekete dominál benne, s rögtön eszembe is jutott róla Stendhal Vörös és Fekete című romantikus-realista regénye, amelyben ezeknek, de nemcsak ezeknek a színeknek jut központi szerep. Kérlek, mesélj erről, hogyan született ez a sorozat, milyen gondolatok inspirálták, s ha már Stendhalnál tartunk, aki szintén feltette ezt a kérdést, vannak-e ma még szerinted igazi királylányok, igazi hősök? (A Girl with Paper Crowns című digitális festményed szintén ezt a témát ábrázolja, s itt a lány szemében könnyek is úsznak.)

Érdekes dolog ez, mert ugye minden kislány (nagylány) álma, hogy királylány legyen, de ha a valóságot nézzük, akkor általában ezek a nők egyáltalán nem voltak boldogok (persze voltak kivételek), nagy álltalánosságban ők egy hatalmas “giccses palota” foglyai voltak, és itt nem feltétlenül épületekre gondolok. A fotóimmal, festményeimmel ezt próbálom meg érzékeltetni, ezért a melankólia, a bánat, a könnycsepp… Vannak e királylányok? Remélem nincsenek, mert az elég nagy illúzió lenne. Hősök természetesen vannak, s remélem lesznek is.

Naturaleza Estática című kisfilmedben Amon Tobin zenéjére szintén behúzol minket egy olyan kérdéskörbe, amely majd a képeiden is megjelenik: a bekötött szem, a keresés, a természetben való eltévedés ugyancsak markáns témája a művészetnek, a kortárs művészetnek is, és nyilván nem véletlen, hogy itt is egy fiatal lány a főszereplő, aki megpróbál kiigazodni a rengetegben. A kamera folyamatos keresése éles és életlen képek között szintén a kutatásra, a helyes fókusz megtalálásának keresésére utal. Itt mi volt a háttérben, milyen inspirációk mozgattak? Mintha némi horrorfilm-hangulat is belengené, nem?

Itt a fő inspiráció Amon Tobin zenéje volt. Sokat hallgattam és tudtam, hogy erre szeretnék valami egyszerű, de hatásos videót készíteni. Amikor Puskás Petinek forgattuk a Csillagok klipet Csonka Rebekával (Artmodels), volt egy helyszín, ami nagyon megfogott, ekkor döntöttem el, hogy ott leforgatjuk a kisfilmhez azt a pár snittet. Amúgy szerintem egy kicsit paranoid jellegű inkább, mint horror, de a kutatás és a valaki, valami keresése volt az alapkoncepció. Amiket leírtál mind-mind jól bevált trükkök a a kersés/kutatás bemutatására a filmiparban, amiket én is szeretek alkalmazni. A fiatal lány természetesen nem véletlen, keresheti a nagy szerelmet, vagy azt az utat, ami leginkább az ő személyiségének van kitaposva. Mert úgy gondolom, hogy az utunk ki van taposva, csak nem mindenki találja meg, vagy nem akarja elfogadni a számára kijelöltet. Persze, szempont volt Rebeka hihetetlen kisugárzása is.

naturaleza estática from krisztian tejfel on Vimeo.

Gyönyörű portrékat készítesz mostanában Photoshop használatával. Hogy jutottál a rendezéstől (Puskás Peti, Kávészünet-klipek) és a fotótól a digitális festészethez?

A festés nem új dolog számomra, régebben sokat festettem (hagyományosan és digitálisan is), rajzoltam, sőt még tetováltam is, szóval előbb volt ez, mint a fotó és a film. Annyi változott, hogy egy ideje intenzívebben festek és publikálom is. Pár hónap leforgása alatt több neves magazin és weboldal publikálta a munkáimat, és jelen pillanatban is több nemzetközi magazin, galéria érdeklődik a munkáim iránt, ami hatalmas dolog ennyi idő alatt. Megkeresett a Wacom (digitális tábla) is, hogy készítsek számukra egy oktató videót, a termékük népszerűsítésere. Szóval lesznek izgalmas dolgok…

A posztmodern utánra, a kortárs kondíciókra, művészetre koncentráló irodalmi, kritikai lapban, az in parenthese magazinban nem régen jelentek meg képeid, amelyhez szívből gratulálunk. Az egyik egy szőke fiatal lány portréja, aki hátravetett fejével, félig nyitott szájával, elmosódó ruhájával, s  az átszúrt szívvel a karján, a képen, a ruháján, a 18. századot idézi bennem. Amikor a festészet visszanyúlt a görög példákra, s a festményeken a ruhák, a frizurák a korabeli divatból is megőriznek valamit, de kissé absztrahálva, s az antik öltözet, frizura puritán stílusával vegyíti őket a festő. Reynolds, a korszak egyik legnagyobb alkotója szerint, az ókori ember még közelebb állt a természethez, amit az antik szobrok egyszerű, mégis méltóságteljes öltözete és testtartása is tükröz. Az előbb említett portréd mintha egy Gainsborough-képből lenne kivágva: eleven, ugyanakkor álomszerű. Igen izgalmas a természet és portrékép viszonya. Hogyan látod ezt a kérdést a munkáiddal kapcsolatban? Inspirálnak a nagy idealista elődök?

Nem nagyon szoktam inspirálódni festők munkáiból, amikor festek, szeretem kizárni a külvilágot, hogy semmi ne befolyásolja a végeredményt. Egyedül a zenéket válogatom meg attól függően milyen hangulatot szeretnék elérni. Természetesen vannak festők, akik hatással vannak rám, ők többek között  Sándorfi István (őt nagyon szeretem!) vagy említhetném még Gottfried Helnweint is.

Gainsborough szívesen merült el a divatos öltözékek festésében, a ruhákat könnyed, de határozott ecsetvonásokkal festette, bámulatosan érzékeltetve az anyag esését, felületének csillogását. Amikor a Use Unused sötét tónusú fotóit (Urbán Luca modellel), vagy a Bánfalvi Jewellery-t (kalocsai motívumokat zafírral és brillel kombinálva), Csonka Rebeka modellel bemutató képeket készítetted, hogyan alakítottad ki a ruhákkal kapcsolatos koncepciódat? Láthatóan már akkor is használtál digitális módszereket a képek kialakításához, s megjelenik a szemek eltakarása, a kendő, az elbújás,  a befejezetlenség/leromboltság (már  a romantikában is nagyon divatos) toposza is.

A Use your dreamnél mindenképpen egy sötét hangulatú, de elegáns, nőies vonalat képzeltem el, és a Use Unused ruhái erre tökéletesen megfeleltek. Nagyon letisztult, szép vonalvezetésű ruhát sikerült találnunk. A Bánfalvi-féle ékszerfotózásnál volt egy elképzelése a tervezőnek (Bánfalvi Rita) és volt egy nekem. Én mindenképpen azt szerettem volna, hogy a ruha sötét, minimál legyen, és ne vonzza a szemet. Nem volt egyszerű, mert annak ellenére, hogy itt az ékszer volt a főszereplő kiválasztottunk egy nagyon szép modellt. Ezért találtam ki a szem eltakarását kendővel, karton szemüveggel stb. Persze Ritának is voltak ötletei és természetesen alkalmazkodnom kellet hozzá, de valahol félúton találkoztak a elképzeléseink.

uSe yOur dReam from krisztian tejfel on Vimeo.

Az  iARTistas magazin legújabb, 10. számában jelentek meg a képeid (köztük a fent említett szőke portré). A magazin ismertetőjében kiemeli, hogy általában női portrékat készítesz, ötvözve a klasszikus és a modern technikákat. Így a fashion fotóidon is nagyon fontos az arc, az arckifejezés. Amikor együtt dolgoztál Daria Kostenko-val, aki orosz származású, de Magyarországon nőtt fel, s nagyon karakteres, merész és önálló tervezővé vált, mi volt a közös pont, amely összehozott benneteket? Hisz’ Daria sem a fast fashion világában él, s a kollekcióival mondanivalót szeretne átadni a vevőinek…

Dariának volt egy stílusa, ami nekem akkor nagyon megtetszett, kicsit bohókás, szürreál, mégis nagyon komoly és átgondolt. A cirkusz világát juttatta eszembe, amit imádok a mai napig. Ezeket a ruhákat szerettük volna úgy megjeleníteni a képeken, hogy közben egy teljesen átlagos  térbe helyezzük azokat.

Szaffi című képeden egy fehér galamb ül modelled feje tetején. A lány nyaka, mint más képeiden is (pl. a Windon), hosszú. Jól látom, hogy a madár lábán valami zsinór van? Netán elfogták? Ugyanígy érdekel, hogy a képeiden látható befejezetlenség, elmosódottság mire utal, mit érzel akkor, amikor egy kép nem hagyja, hogy hagyományosan befejezd, s minden vonás a helyére kerüljön?

Igen, a madár lábán egy gyűrű van, amivel magához láncolhatja Szaffi a fehér galambot. Ennél a képnél az ember-állat viszonyt próbáltam boncolgatni, és azt, hogy mi emberek néha tévesen pozicionáljuk magunkat az evolúció csúcsára.

A befejezetlen, skiccszerű részek valószínűleg a concept artok (játékok, filmek) hatására születnek, amiket folyamatosan figyelemmel kísérek. Általában teljes egészében megfestem a képet, majd ezután rombolom vissza… Ennek több oka van, egyrészt tiltakozás a tökéletesség ellen, másrészt meghagyom a nézőnek azt a szabadságot, hogy úgy fejezze be a képet, ahogyan ő szeretné.  Mindig visszarontom a képeimet, ez szerintem nem nagyon fog változni.

Utolsó előtti kérdésem az alkotói processzussal kapcsolatos. Mostanában szokás, hogy a művészek a munka különböző fázisaiban megmutatják műveiket, ahogyan te is teszed a Facebookon, sőt, magát az alkotást is dokumentálod, és work in progress videóként megnézhetjük a képek születését. Az érdekelne, miért jó ez egy művésznek, mi a célja vele, s vár-e a nézőitől reflexiókat magával az alkotási folyamattal kapcsolatosan?

Ez egyfajta kommunikáció a nézővel, ami szerintem elengedhetelen a mai világban. Folyamatos kontaktus “kell”, már nem elég a nézőknek a végeredményt megmutatni, minél több háttér információt szeretne látni a munkafolyamatokból és az alkotó életéből. Ez ellen lehet tiltakozni, de nem nagyon érdemes. Aztán persze ott van a másik oldal, a kezdő alkotók, akik szeretnek elesni technikákat és hasznos trükköket. Nagyon sokat lehet így tanulni, fejlődni.

Inspiráló zeneként a ZAGAR-t emeled ki, amely épp most kapott a Light Leaks LP-jéért Fonogram-díjat. Mesélj, hogyan hatnak rád a zenéjükkel, mi az, amivel ennyire magukhoz láncoltak, s kik még azok a zenében, akik inspirálnak?

Balázst ugye Yonderboi első lemezéről ismerem, ez a lemez szerintem a mai napig nagyon erős nyomot hagyott bennem. Eszméletlen hangulata, atmoszférája van. Aztán amikor kiadták az első albumukat Zagar néven, egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen banda létezik Magyarországon. Azóta folyamatosan figyelemmel kísérem a munkásságukat. A zenéjük pont olyan hangulatokba visz el, amit én kutatok, ha festeni, fotózni vagy éppen videózni akarok. Ritka az ilyen, de a már említett Yonderboi hasonló érzéseket vált ki belőlem. Külföldi előadó rengeteg van, de ami mostanában megmozdított bennem valamit az a csodálatos The Last Of Us játék zenéje, amit Gustavo Santaolalla szerzett. Érdemes meghallgatniKöszönöm az interjút!

Krisztián további alkotásaiért látogass el honlapjáraTumblrjére, illetve keresd Facebookon itt és itt.

Szöveg: Laura

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s