„A Sintér egy magyar sztori, de a világon bárhol átélhető” – Interjú Fabricius Gáborral

Zárt tekintetű társadalmunkat kifejezően szimbolizálja, hogy Fabricius Gábor – aki fiatal kora ellenére, 15 éve sikeresen működtet egy jól ismert reklámügynökséget -, kénytelen megküzdeni a saját szerepével, a manipulatív, érzelmekre szakértően hatni képes reklámossal, főként új vizuális érdeklődése, a filmkészítés miatt. De miről is beszélek? Csokonai Lili története megvan? Nem véletlen, hogy egy ismert magyar író, álnéven kénytelen megjeleníteni egy alkotást, ha azt szeretné, hogy a művet, és ne az alkotóját ítélje meg a publikum.

Fabricius a londoni Central Saint Martins College-ban szerzett MA diplomát, előtte néhány évig a MOME Vizuális Kommunikáció szakára járt. Számos rövidfilm rendezője, Cannes-ban 2000-ben pedig elnyerte a reklámszakma legfontosabb nemzetközi díját, a Golden Media Lion-t. Harmadik rövidfilmjét, a Sintért több mint ötezer kisfilm közül válogatta be a napokban zajló Torontói Nemzetközi Filmfesztivál. Szeptember 8-án lesz filmvilágpremierje a TIFF-en, ennek kapcsán beszélgettünk az alkotóval.

Sintér (Forrás: KMH Film)

Ötezer rövidfilm közül válogatták be a Sintér című magyar kisfilmet abba a húszba, amelyet bemutatnak a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál shortcut szekciójában. Akkor te most filmes vagy?

Nem, én csak jól akartam elmesélni egy történetet. Ezért az elmúlt négy évben forgatókönyvírói kurzusokra jártam. Például Robert McKee előadásaira, ahol jelen volt a fél BBC, Julia Roberts, de még az Endemol programigazgatója is, aki utána hazamegy, és megírja a következő Big Brother részt… Olyan hatással vannak az előadásai az ott lévőkre, hogy egy négynapos előadássorozat után feláll háromszáz ember és sír. Előtte nekem így senki nem mondta el, hogy hogyan kell a történetmesélésre nézni. McKee előadásán Tony Blair szövegírója megtanulta, hogyan kell mozgósítani egy nemzetet tizenöt perc alatt.

Ez volt az első film, amit ezzel a tudással csináltam meg. Mert tévedés, hogy Lars von Trier vagy bárki megszületik ezzel a tudással, ezt tanulni kell. Valójában ez a fajta történetmesélés nagyon régi tudomány, retorikának hívják. Magyarország a filmjein keresztül nagyon jól tudna magáról mesélni, ez egy remek lehetőség.

Sintér egy jól átgondolt struktúrára épült?

Abszolút! Olyan ez, hogy amikor már mindent tudsz a rajzról, akkor kezded el vizsgálni csak az anatómiát, nem fordítva! Ezt a forgatókönyvet én tizenhatszor írtam át.

Biztos sokan úgy gondolják, hogy 15 év reklámszakmában eltöltött év után te pontosan ki tudod számolni, hogy mikor milyen hatást, hogyan tudsz elérni…

Igen, és ezt valahol rettenetesen elszomorítónak találom, mert tulajdonképpen ez megkérdőjelezi az alkotás tisztaságát. Tény, hogy a reklám nagyon agresszív, azt akarja, hogy te ott és akkor teljesen a hatása alá kerülve dönts valamiről. Változz meg, gondolkodj másként! Nyilván hatást akarsz elérni. Ennél a filmnél a fő jelenet elég agresszív, abból fordul át valami mélylélektani értelmezésbe. Ez nagyjátékfilmnél ez kifejezetten probléma lehet, mert hogy tartod fenn a figyelmet 92 percen keresztül ilyen erőteljes ecsetvonásokkal?

Fabricius Gábor (Forrás: Szabó Gábor)

Nagyjátékfilmre készülsz?

Igen, íródik…

Azt várod, hogy a Sintér visszajelzései megalapozzák a nagyjátékfilmet?

Nem hiszem, hogy egy kisjátékfilm visszajelzései megalapozhatnának egy nagyjátékfilmet. Nem tesz rosszat, hogy látják, a TIFF-en vagy Hongkongban. A forgatókönyv minősége az, ami dönt egy nagyjátékfilm megvalósulásáról. Ott a forgatókönyv, aminek bizonyos szabályszerűségnek kell megfelelnie, amiben – a szabályszerűségek alapján – értelmezhetővé válik az üzenet.

Hogy lehet bemutatni egy magyar filmet, ami diverz? Ki mondja meg és mi mutatja meg, hogy milyen a magyar film? Vagy, hogy milyen az amerikai film? A hollywoodi produkciók, Tarantino? Scorsese? Vagy a westcost? Melyik mutatja be az amerikai filmet?  A dánok például képesek voltak interpretálni azt, amit Hollywood kért, dánosították azokat a szabályszerűségeket, amik az érthetőséget segítik elő. Ezek a jól bevált történetmesélési módszerek, és ez nem Amerika, hanem Arisztotelész! Jól bevált retorikai szabályok, amelyek képessé tesznek egy filmet, hogy egyben- és fenntartsa a figyelmet. Leteszi azokat az alapokat, amik érthetővé teszik az üzeneted: felveted a kérdést, a közepében megnézed azt, hogy eddig miért nem sikerült megválaszolni, megmutatod, hogy megy előre az esemény, majd a harmadik részben megválaszolod. Ha ez nincs megépítve, akkor a néző nem fogja 92 percen keresztül beleélni magát az eseményekbe. Ez olyan, mint egy épületnél, ha nincsenek meg a statikus alapok, akkor nem lehet felépíteni a házat.

Egyrészről azt mondod, hogy kívülállóként vagy jelen a filmes szakmában, másrészt részt veszel olyan nemzetközi kurzusokon, amik kifejezetten azt a szakmaiságot teremtik meg, amitől valaki filmes szakember lehet. Meghívták a filmedet a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválra, de a Budapesti Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválra nem mutatkozott meg. Nem érzed az ellentmondást?

Szerintem a film egy nagyon nemzetközi műfaj, aminek a nagy ereje, hogy beszél a világ állapotáról. Egy iráni vagy egy török filmrendezőnek sem az a legértékesebb, hogy a saját hazájában megnézik a filmet és megértik, hanem az a fontos, hogy a világban lássák – az ő meséjén keresztül -, hogy mi történik Iránban vagy Törökországban. Nem BBC-szerűen kell megjeleníteni a történetet, hanem ott a fikció és az ott az érzelem, a sztori architektúrájának egy fontos eleme, ez a fikción keresztüli megközelítés, ami be tud mutatni egy országot.  Mindegy, hogy Casablancában volt-e repülőállomás… A fikción keresztül van bekapcsolva az érzelem és a személyes átélésnek a lehetősége, a világ bármelyik pontján. A lényeg, hogy kiderüljön, hogy mi történik a világ különböző részein az emberekkel, hogy ez Iránban, Svédországban, Ázsiában, Kanadában van, az mindegy. Ezért én úgy gondolom, hogy a film egy egészen elképesztő kulturális exportcikkünk lehet. Egy ilyen kis piacon, mint a magyar, nem lehet csak a magyar közönségnek mesélni. Nem is kell, hiszen mi ismerjük ezeket a történeteket. Az igazán nagy értéke nem abban az országban van egy ilyen filmnek, ahol játszódik, hanem külföldön.

Sintér (Forrás: othersidestories.com)

Így volt ez a korábbi filmjeidnél is?

A Biankánál tudni akartam, hogy egy hongkongi érti-e a cigány-magyar megkülönböztetést. Nem értette, fogalma sem volt róla, hogy az egyik magyar miért öli meg a másikat! Ez nagyon fontos visszacsatolás volt. A Sintér egy magyar sztori, de a világon bárhol átélhető, hogy mi van akkor, ha belekényszerülsz egy ilyen helyzetbe, amikor felteszik a kérdést, hogy te ölsz vagy téged ölnek. Ahogy nyilatkoztam,„a Sintér történetében Tibi, a kidobó a válság sújtotta Budapesten a szétmálló biztonság és brutális létfeltételek között küzd családja túléléséért, tizenkét sűrű percben. Volt sportolóként, masszív, kigyúrt testtel, szétvert arccal nincs kézenfekvőbb, mint a pénzbehajtói munka. Úgy gondolom, hogy épp olyan nagy áldozatok a kilakoltatók, mint a kilakoltatottak. Akikkel megcsináltatják, akikkel szétveretik, akikkel megöletik, akikkel elvezettetik a vonatot, akik kivitelezik, ők is végig élik a borzalmat és eladják a lelküket öt forintért, épp úgy áldozatok, mint akikkel csinálják. A hatalom és a helyzet prostituálja őket, ha te nem leszel ilyen, akkor veled történik ez – ez az üzenet.” 

Az auschwitzi vonatvezető csak a munkáját végezte vagy van személyes felelősség is? Főhősünk egy ponton azt mondja, hogy „ha én nem teszem meg, akkor majd valaki más megteszi”! Az egyéni felelősség kérdéskörének megértése átível történelmi korokon és földrajzi távolságokon. Minden korban, az összes hatalmi szervezet kitermelt ilyen „Tibiket”. A személyes felelősség eltakarását szolgálja az uniformizálódás is, a Sintérben a kétajtós, kopasz, kigyúrt csávók. Az öltözék uniformizálódásával azt fejezzük ki, hogy ez nem te vagy, te csak képviselsz egy felsőbb erőt, nincs személyes felelősséged. A kisfilmben megjelent emberek, belekényszerültek ezekbe a helyzetekbe: uzsora, behajtás, kilakoltatás. Prostituálódtak tehát, s már csak a testükkel tudtak érvényesülni.

Hol találkoztál ezekkel az emberekkel, ezzel a jelenséggel?

Mármint a kopasz, kigyúrt, kétajtós szekrény méretű fickókkal? Ez tipikus kelet-európai jelenség. Sehol máshol nem látni ennyi kopasz-kigyúrt embert, mint itt – nyilván nem járok Ukrajnába, vagy Oroszországba -, csak kelet-európában élnek ilyen emberek. Azt nem mondom, hogy szeretem, de nagyon érdekes jelenség az, hogy a küllemük ellenére, milyen pici, félénk gyermekek. Olyan ambivalens, hogy fel vannak fújva, kemények, de ugyanakkor őrületes érzelmek által vezérelt testek. Egyrészt kapcsolatban van velük egy kolor lokál-érzés, másrészt nagyon erős és filmre való karakterek. Akiknek ilyen testük van, azokat órákon át tudod nézni. Úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek itt van világa, ők Magyarországon otthon vannak. Sokat beszélünk róluk: ott volt egy kétajtós kopasz csávó – ezt mindenki mondja. Skandináviában ez a típus nem létezik.

Ki a hősöd valójában?

Nem színész, K1-es bokszoló, aki 8 évig ült, jelenleg Balatonon kidobó, tökéletesen hozta a pénzbehajtó gorilla szerepét. Ilyen összetört arcot, ezt a börtön-tekintetet nem tudod színésszel megmutatni. Nagyon könnyű volt vele dolgozni, ismertem Tibi előéletét, így tudtam neki olyan instrukciókat adni – különböző emlékeit előhívva -, amikre pontosan úgy reagált, ahogy én szerettem volna, az a tekintet, az a mozdulat volt benne, ami ő maga. Ettől nagyon ösztönös volt a tekintete, a játéka.

Sintér (Forrás: mozi.hir24.hu)

Azt mondtad, hogy a film nagyon részletesen megtervezett volt, mégis a színészi játékot hagytad a maga természetességében „kibuggyanni” a főhősből. Változtak emiatt a hangsúlyok a Sintérben?

Az architektúra nem változott, de a jeleneteket, a szöveg sok helyütt változott. Emlékezetes számomra, hogy amikor Rába Rolandtól kellett munkát kérnie a főhősnek, csak annyit kértem tőle, hogy menj oda és kérj munkát! Úgy kérte a munkát, amit én valószínűleg nem tudnék olyan hatásosan, hitelesen megírni, és ez azért lehetett így, mert ő kért már így munkát, ahogy ebben a körben szokás.  Ebből a példából is látszik, hogy óriási csapatmunka volt, én nem tudom azt hozni, amit Tibi. Én egy hozzáértő csapatot tudtam összehozni, akik egy keretrendszerben megalkották ezt a kisfilmet.

Szerintem arról kell filmet készíteni, ami itt van, és azokon keresztül kell megmutatni, akik itt élnek. Adottak ezek a csávók, akik boldogan verik össze egymást, gyakorlatilag egy „Tessék!”-re, de úgy, ahogy azt valójában szokták. Nem az volt, hogy kaszkadőrök imitálták az ütéseket. Nem véletlen, hogy Magyarországról egy ilyen filmet lehet könnyen elkészíteni: minden adott, ott a leszakadt panellakás, ott a valós kigyúrt, kopasz, kétajtós szekrény. Nem kellett díszlet a filmben, mert Magyarországon a film közege adott.

(A Sintér főszereplője a valóban kidobóként dolgozó Szőke Tibor, további szerepekben Petrik Andrea és Rába Roland látható. A film operatőre Garas Dániel, vágója Makk Lili. A Sintér a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa Huszárik Zoltán pályázatának ötmillió forintos támogatásával készült.)

Szöveg: Trapp Henci

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s