I’m with the Band (1. rész)

„But they are not your friends. These are people who want you to write sanctimonious stories about the genius of the rock stars, and they will ruin rock and roll and strangle everything we love about it.”

Lester Bangs első számú szabálya univerzális tanácsként hangzik el az Almost Famous egyik nagyjelenetében, ami persze egy valamirevaló zenei újságíró esetében mindig úgy végződik, hogy a turnébuszon énekli teli torokból a Tiny Dancert, miután előző este sikeresen visszahozta az életbe a zenekar frontemberét. Nem-nem, írni írhatsz róluk, fotózhatod őket, de a barátjuk nem lehetsz. Mert a végén még ott állnál lefagyva, fényképezőgéppel a kezedben a bálványod előtt, aki sírva kéri, hogy fogd már meg a kezét, te pedig azon kapod magad, hogy leteszed a munkaeszközöd és melléülsz, miközben világossá válik, hogy a színpadot rendszerint felszántó félisten is emberből van.

A következő listában szereplő fotósok között lesz olyan, aki zenekari tagként rögzítette kortársai legintimebb pillanatait, lesz olyan, aki családtagként turnézott velük, és persze olyan is akad majd, akinek a neve először ismeretlenül hangozhat, mégis egy-egy zenekar kapcsán állandó idézetként használjuk ikonikus képeiket.

Linda McCartney

Linda McCartney, még mielőtt ráragasztották volna a szörnyűséges Mrs. Beatles megszólítást, Linda Eastmanként kapta meg első fotós megbízását a Town and Country Magazine jóvoltából, ami nem kisebb feladatot jelentett az akkor még csak amatőr szinten fotózó Eastman számára, mint a Rolling Stones New York-i promóciós bulijának dokumentálását. A fesztelenül kamerába néző Brian Wilson és Mick Jagger kettőséről készült fotója után a recepciós munkát hátrahagyva, a ’60-as évek zenei ömlesztőjét végigfotózó profivá vált, aki olyan neveket örökített meg, mint Bob Dylan, The Beatles, The Rolling Stones, Aretha Franklin, Janis Joplin, The Doors, The Beach Boys, The Who, The Kinks, Jimi Hendrix, Ottis Redding vagy Frank Zappa. A mintegy 200.000 fényképből álló életműve mellett olyan kiváltságokat is magáénak tudhat, mint a Rolling Stone első női fotóstól lehozott, 1968-as Eric Clapton címlapfotója, vagy az az 1974-es emblematikus, ugyancsak Stone címlap, amin már Linda McCartney-ként fotózták fotográfus-modell szerepben, elsőként a lap történetében.

Chris Stein

Nem tudom, hogy készítettek-e már statisztikát arról, ki a legtöbbet fotózott frontember(nő) a popzene történetében, de ha tippelnem kellene, biztosan Debbie Harry nevét mondanám. Chris Stein, a Blondie basszerosaként egy rakat fotót készített Debbie Harry mindennapjairól, közös életükről, és persze arról a punk és new wave szcénáról, ami körülvette őket a ’70-es, ’80-as évek New Yorkjában. Stein egyébként a School of Visual Arts in New York hallgatója volt, mielőtt 1973-ban találkozott Debbie Harry-vel, majd 1978 és 1982 között a TV Party műsorvezetőjeként lógott együtt olyan zenészekkel és művészekkel, mint Mick Jones, David Byrne, James Chance and Jean-Michel Basquiat vagy Andy Warhol. A haverjai szerint az állandóan rajta lógó fényképezőgépe mindenki számára természetes jelenség volt, senki sem vette tolakodásnak, úgy, mint ma a paparazzi fotósok zaklatását. Bizalmi kapcsolat volt az övék, elsősorban bennfentes zenésztársként tekintettek Steinre, és csak másodsorban fotósra, aki figyelte és rögzítette mozdulataikat.

Pennie Smith

Pennie Smith-nek nagyon hálás vagyok, miközben baromira irigylem is azért, amiért ott volt és lekapta 1979-ben a New York’s Palladium színpadán a gitárját földhöz vágó Paul Simonont. 

Pennie Smith egyszerű koncertképe végül a London Calling LP borítójaként vált a Clash punkkultuszának meghatározó részévé. Ezidáig egyetlen megjelent fotóalbuma is a zenekarhoz köthető, melyet The Clash Before & After címmel publikált 1981-ben. A londoni székhelyű Smith koncertfotóin és portréin a legfontosabb brit zenészek nagy pillanatait láthatjuk, a Siouxsie and the Banshees-től egészen a Radiohead-ig.

Kevin Cummins

A szintén brit zenei életben mozgó Kevin Cummins a ’70-es évektől kezdődően olyan arcokkal találkozott objektívjén keresztül, mint David Bowie, Patti Smith, Morrissey, Nick Cave vagy Courtney Love. Számtalan zenekart felsorolhatnék még a neve alatt, de a Joy Division és a Smith képei mégiscsak kiemelkednek munkásságából, melyekből két könyvet is megjelentetett, Joy Division (2010) és The Smiths and Beyond (2002) címmel.

Mick Rock

Ha azt mondom, Mick Rock, te azt mondod glam rock! Azokat a fotókat, amelyek David Bowie, Iggy Pop vagy Lou Reed glam korszakából maradtak ránk, többnyire Mick Rocknak köszönhetjük. Zavarba ejtő mennyiségű fotóit felhasználva többek közt a Queen, a Blondie, zenészek közül pedig David Bowie Ziggy Stardust korszakának vagy Syd Barrettnek állított már emléket egy-egy könyvvel.

 Szöveg: Bea

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s