Steven Meisel: Madonna szexkönyvétől a Role Playig

Steven Meisel nem egyszerűen csak szereplője a divatfotográfia világának, hanem formálója is, aki a ’80-as évek óta az egyik legnépszerűbb divatfotóssá nőtte ki magát. Legújabb kiállítás-sorozata – melyet jelenleg Párizsban tekinthet meg a közönség –, a Role Play sikerének apropóján egy összefoglalóval mutatom be a fotós eddigi, szerteágazó munkásságát.

Steven Meisel fotói nem egyszerűen gyönyörködtetnek, hanem elgondolkodtatnak, történeteket mesélnek el. Tündérmeséket, ugyanúgy, mint feltáró elemzéseket a rasszizmusról, terrorizmusról, a családon belüli erőszakról, illetve más, politikai és társadalmi témákról, amelyek megjelenítésétől a művészek rendszerint óvakodnak. Nem véletlen, hogy Meisel munkái gyakran keltenek közfelháborodást, és a média szívesen elemezgeti őket, megkérdőjelezve az egyes kampányok indokoltságát, létjogát. Mégis, szerintem ő az a divatfotós, akinek érdemes időnként egy csokorba gyűjteni az alkotásait, és végigpörgetni, hogy mire képes a tehetség, ha kreativitással, a világ dolgaihoz való figyelmes hozzáállással és páratlan percepciós képességgel párosul.

A Role Play című kiállítás-sorozat – amely a művész életművéből saját maga által kiválasztott 25 darabot mutat be – Párizsban startolt, a következő állomás december 16-tól London, a harmadik helyszín pedig New York lesz. A rebellive olvasóinak onnan is ismerős lehet a művész neve, hogy a legbotrányosabb divatkampányokat összefoglaló cikkünkben több képe is előkerült – és ez meg is magyarázza, miért érdemes foglalkoznunk munkásságával, és miért lehet fontos és izgalmas az eddigi életművéről készült rövid áttekintés.

Meiselt már egészen kiskorától kezdve vonzotta a divat világa – játék helyett nőket rajzolgatott a Harper’s Bazaar és a Vogue korabeli cikkeiből inspirálódva. 12 éves kora óta megszállottan rajongott a modellekért, akkoriban Twiggy és Jean Shrimpton voltak a kedvencei. Mindezek tükrében nem volt meglepetés, hogy iskoláit is a divathoz kapcsolódóan végezte – divatillusztrátor szakon végzett, de ezt a szakmát elavultnak tartotta, a fotográfiában látta a jövőt, nagy példaképe volt többek között Richard Avedon világhírű fotós is. Végül teljesen véletlenszerűen került a divatfotózással közvetlen kapcsolatba, innentől kezdve azonban nem volt kétséges, hogy mi a tökéletes szakma számára. Meisel egyike azon neves fotósoknak, akiknek még nem jelent meg a munkásságát magába foglaló könyve. Valójában egy igen zárkózott emberről van szó, aki mindössze néhány interjút adott élete során.

American Vogue Natural High2

Meisel jelenleg az amerikai és az olasz Vogue-nak dolgozik – neki köszönhetjük az elmúlt 25 év Vogue Italia cover fotóinak legtöbbjét, köztük a nagy visszhangot keltő, tabutémákat feszegető címlapokat is. Emellett 2004 óta az összes Prada kampány az ő munkája, ahogy néhány Versace, Valentino, Calvin Klein, Balenciaga, Louis Vuitton és Dolce&Gabbana anyag, de Steven Meisel áll az Yves Saint Laurent Opiumjának reklámja mögött is. Számos modell is a fotósnak köszönheti, hogy szupersztárrá vált. 

Iron Butterflies by Steven Meisel

Vannak magazinok, amelyek a címlapok tekintetében egy adott sémát követnek, nem újítanak, nem kísérleteznek, és tulajdonképpen nem is akarnak többletjelentést adni a covernek, megelégszenek a „designer darabokban pózoló világhírű celebekkel” – ennek az ellentétjét képviseli a Vogue Italia, nagyrészt Steven Meisel innovatív szemléletének köszönhetően. A címlapokon nemcsak a divatorientáció, hanem aktuális kérdések és problémák feltárása, vitás kérdések pedzegetése is megjelenik. Az atmoszféra néha szupermodern, máskor viszont a retrót hirdeti, színvilágában felváltva dominál az élénk árnyalatok életvidámsága és a fekete-fehér minimalizmusa, stílusában felváltva idézi a nagy művészettörténeti korszakok jegyeit. A következőkben kigyűjtöttem 2003-tól napjainkig a Vogue Italia legizgalmasabb coverjeit, amelyben helyet kapott a Sokk vagy sikkben már bemutatott családon belüli erőszak, illetve az olajszennyezés témáját boncolgató kampány is.

Az 1989-es Supermodels-en Naomi Campbell és Christy Turlington azt vizsgálják, hogy rúzsfoltos lett-e a foguk – ez valójában egy „behind-the-scenes” fotó, ami mégis olyan glamúrosra sikerült, hogy mára már Steven egyik legikonikusabb képeként tartjuk számon.

Supermodels Vogue Italia

A grunge stílust Steven Meisel építette be a divatköztudatba, a mainstream irányzatok közé. Ezt tanúsítja 1992-es Grunge című sorozata is, amelyet Anna Wintour először nem akart megjelentetni a Vogue-ban, hiszen akkoriban a szoknyát viselő férfi képe divatmagazin-viszonylatokban sem volt teljesen elfogadott. Végül Alexander Lieberman közbenjárásával sikerült a főszerkesztőnő véleményét megmásítani – szerencsére. Az alábbi fotó – melyen a zenei szcéna, a kultúra és a divat fonódik össze fekete-fehérben egy felületen – egyike a kiállításra kiválasztott 25 darabnak.

Grunge (Vogue, December 1992)

Meisel 2004-es Gender című fotója azt hiszem mindenféle magyarázat nélkül megállja a helyét ebben a gyűjteményben, hiszen már az első pillantáskor is könnyű megállapítani, miért olyan különleges ez a kép és az általa megjelenített téma. Az Asexual Revolution sorozat volt Meisel első megjelenése a W Magazinban, melyben férfi modellekre osztott női szerepeket, és amelyben olyan szinten feszegette a gender témáját, ahogyan azt a közönség addig maximum néhány független magazinban láthatta, semmiképpen sem a Condé Nast egyik neves divatlapjában.

Gender W Magazine, 2004 4

Gender W Magazine, 2004 2

Gender W Magazine, 2004

Szintén a W Magazin hasábjain jelent meg Meisel fake kampányokat bemutató ikonikus és ironikus Faboulous Fakes sorozata, amelyben nem létező hajápoló termékeket, parfümöket és fehérneműt „reklámozott”. Mint az az alábbi képen is látszik, a fehérnemű reklám jellegzetességeit kicsit továbbgondolta…

Fabolous Fakes

A Water&Oil kampány is elég nagy botrányt keltett megjelenésekor, pedig egy létező és nem elhanyagolható környezetvédelmi problémára hívja fel a figyelmet. Első ránézésre valóban egy kicsit meghökkentő képsorról van szó, valójában azonban az egyetlen, aminek meg kéne ijesztenie a célközönséget, az a saját ignoráns viselkedésük. A sorozatot egyébként konkrétabban a 2010-es Mexikói-öböl olajszennyezése, az USA egyik legnagyobb olajkatasztrófája ihlette, de úgy gondolom, a téma általánosan is örök aktualitású, nincs szükség apropóra.

Water&Oil Vogue Italia 2010 2

Water&Oil Vogue Italia 2010

Egy újabb társművészet ragadta meg a fotóst a Starchitecture sorozat készítésekor: a merev pózok, a szögletes formák, a natúr színek és persze maga a cím is egyfajta építészeti inspirációra engednek következtetni.

Még nem is volt Orange Is the New Black, mikor Steven Meisel már börtönös tematikájú divatfotókat készített a W Magazinnak Law&Order névre keresztelve. Ezek a képek nem is túl megrendítőek, se nem megbotránkoztatóak, mégis érdekesnek találom a témakört és a végeredmény is elég jól sikerült.

W Magazine Law&Order

W Magazine Law&Order2

W Magazine Law&Order3

Vajon van létjogosultsága egy temetőben játszódó editorialnak? Az első válaszunk erre a meghökkentő kérdésre valószínűleg az egyértelmű „nem” lenne. Steven Meisel mégis megcsinálta: 2008-ban „funeral editorialt” fotózott Linda Evangelista főszereplésével, és mégsem ítélhetjük el. Hogy miért? A művész ezzel a sorozattal rótta le tiszteletét az akkor elhunyt Yves Saint-Laurent előtt. A klasszikus, elegáns öltözékű gyászolókat szerepeltető fekete-fehér fotók megrendítően tükrözik az érzelmeket, egyes képeken a modelleket hisztérikus zokogás közepette ábrázolja.

Vogue Italia Silent4

Újabb izgalmas sztori kerekedett az olasz Vogue 2010 júliusában megjelent editorialjából, a Wild is the Windből, amikor is Meisel egy vadonban kempingezős történetet mesélt el az elvárt glamúrt hátrahagyva, és inkább egyfajta „homeless sikket” érzékeltetve – az editorial nyilván nem azt adta, amit a közönség várt.

WIld is The Wind Vogue Italia

WIld is The Wind Vogue Italia2

In Grande Stile című sorozatában is a nemek kerülnek a középpontba, de rendkívüli eleganciával és letisztultsággal megjelenítve. Az editorial főszereplői – Mathias Lauridsen és Freja Beha Erichsen – izgalmas, megdöbbentően összeillő párost alkotnak, és ami a legfontosabb, hogy mindkettőjüknek nagyon jól áll az a retro bűvölet, ami a képeket átszövi, és ami a lookokban és a helyszínek kapcsán is pontosan megjelenik.

A Face the Future editorialban az elképzelt szépségideálok túlzott hájpolásának veszélyei jelennek meg. Az öregedés elleni harc, az elvárásoknak való folyamatos megfelelés vezetett el oda, hogy a gondosan megkreált plasztik többet ér annál, ami természetes módon szép – ezt mutatja be az editorial, egy horrorisztikus jövőképet lefestve a női szépségideálokról.

Face The Future Vogue Italia 2012

Face The Future Vogue Italia 2012 2

Face The Future Vogue Italia 2012 3

Az editorialok sorát a So young, so cool sorozattal zárom, amely szintén fekete-fehér, vad vintage hangulatot árasztó fotókat tartalmaz, és ami főleg a különleges atmoszféra miatt az egyik kedvencem a fotós munkái közül.

Vogue Italia So young So cool

Vogue Italia So young So cool2

A különböző divatkampányokhoz készült fotóiból hármat emelnék ki – szubjektívan válogatva, persze -, ami igazán megfogott. Az első a Dolce&Gabbana egyik 2006-os kampánya, ami a napóleoni kort idéző őszi-téli kollekcióhoz készült. A sorozat szofisztikált sikkjével a francia eleganciát személyesíti meg, a hajviseleteket és a sminkek pedig visszarepítenek minket 200 évvel ezelőttre.

Dolce&Gabbana 2006

A Louis Vuitton 2012-es kampányában oversized kalapokat viselő, kifejezéstelen arcú modellek ülnek egy vonaton Louis Vuitton táskákat szorongatva. Ami szerintem zseniális a képen – persze, a hibátlan lookokat leszámítva -, az a mindössze néhány tónusból álló, de maximálisan kifejező színvilág és modernség finom keveredése a retróval.

Louis Vuitton 2012

A Prada egyik legutóbbi – szintén Meisel által lőtt – kampányfotóján a különböző szürrealista művészeti irányzatok visszatükröződése figyelhető meg, érvényesülnek a színek, a kubista formák, és ha sokáig nézzük, még némi pop-art jelleget is felfedezhetünk a fotókban.

Prada 2014

Végül pedig – kitekintésünk méltó lezárásaként – álljon itt Madonna 1992-es Sex című könyve, amelyhez a fotókat szintén Steven Meisel készítette. Ők ketten egyébként hosszú évekig jó barátságot is ápoltak – az ezen alapuló bizalom szinte kézzelfogható a fotókon.

Since Steven Meisel’s new exhibition-series „Role Play” – travelling from Paris to London and then New York – presents the photographer’s unique works from the past, I also decided to show it to you. I collected some of his masterpieces, the most controversial cover photos, the most exciting editorials and a few special ad campaign photos. What I love about Steven is that he not only tries to impress but also tells stories – not just fairy tales but stories about racism, terrorism, domestic violence and other political and social topics.

Képek: Pinterest, innen és innen.

Szöveg: Alexandra

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s