Az idő mint múzsa a divat világában

Múzsák ma is élnek, azt hiszem. Szépek, balhésak, hatalmasak, másképp, mint a görögöknél, másképp, mint a német romantika ködös romantikájában, de hatnak és beleszólnak az események amúgy nem különösebben izgalmas menetébe. Mivel a 20. század eleji avantgárd a klasszikus múzsai terepet elég alaposan felszántotta, azaz eldobta a természethűség, az illúziószerűség klasszikus paradigmáját, a szépségábrázolást giccsesként elvetette, valamint az irodalmi nyelvezetet is kikarikírozta, a Múzsák kénytelenek voltak biztos talajt fogni ott, ahonnan soha el nem űzhetőek: a divatban.

„Vain trifles as they seem, clothes have, they say, more important offices than to merely keep us warm. They change our view of the world and the world’s view of us.” (Virginia Woolf: Orlando)

Az új múzsa

Divat persze mindig volt, és mindig lesz, mert meztelenül nem sétálhatunk… Sosem volt azonban ekkora kérdés a divatiparban a perfect timing, a pontosan az adott pillanatban piacra dobott termék, mint az avantgárd óta eltelt időben. Mi történik voltaképpen? Kilenc múzsája volt a görögöknek, az idő nem volt köztük, nekünk azonban az Idő lett a legnagyobb Múzsánk.

Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a divatipar nem várhat az „ihlet”-re, hiszen a kollekcióknak ki kell a globális piacra kerülni időben, tehát valamiképpen az összes ihletforrás ennek a Múzsának, az Időnek a hatalmában áll. Van, aki dacolhat a hónapokkal és a fashionshow-k évekre előre tervezett látványvilágával? Mondhatjuk, hogy a művészi képzelet megtanul időre megihletődni – és valószínűleg ilyen létezik is. Mégis valahogy úgy tűnik a divatvilág megszámlálhatatlan replikája, gyakran ismétlődő formai és színvilágbeli példái nyomán, hogy az ihlet nem okvetlenül a vekkeróra ritmusára jár.

Hogy kissé kevésbé vegyük a szívünkre ezt a komor képet, Virginia Woolf Orlando című regényének megfilmesített változatát, annak is a kortárs kritikusok által múzsának titulált főszereplőjét, Tilda Swintont idézzük meg, valamint egy másik Múzsát, Karl Lagerfeldet, aki napjaink egyik alapikonja a fashion világában, és szintén Múzsák ihletésén dolgozik. Úgy tűnik, a Múzsák valóban láncreakcióban vannak egymással, nincsenek meg egymás vonzása és taszítása nélkül…

William Adolphe Bouguereau: Art and literature
William Adolphe Bouguereau: Art and Literature

Thalia, Kleion, Erato, Melpomené… emlékezés, szépség, költészet, zene, tánc, improvizáció. A csodálatos görög művészet ihletői és értékének biztosítékai, nőalakok, akik nélkül nem születhet nagy mű, szép zene, varázslatos öltözék, igazi költészet, magával ragadó, katartikus színdarab. De a legnagyobb titkuk nem csupán megjelenésük titokzatosságában, kiszámíthatatlanságában, hanem ellenállhatatlan erejükben nyilatkozott meg. A Múzsákat csak és kizárólag a zene és a művészetek érdeklik, tehát voltaképpen talán erőszakosabbak, mint képzelnénk.

Az is lehet a baj, hogy nem mindig vagyunk elég fogékonyak. Linoszt például, aki pont olyan jó lantos volt, mint Orpheusz, tanítványa, Héraklész türelmetlenségében agyonütötte. De egy Múzsa érző lény, és el is veheti a hangod. Vagy kiveheti a kezedből az ecsetet, tervezőceruzát. Vagy a professzionális sminkkészletet.

A ‘musomanei’ görög kifejezés arra vonatkozott, amikor a zene konkrétan elveszi a hallgató józan eszét és szabad akaratát. Például, ha a művész hübrisze elviselhetetlenné válik. Azaz, ha túl nagynak képzeli magát.

A múzsasztorik egyik leglényegesebb része, hogy a művész nem tekintheti magát különbnek az isteneknél. Ha mégis, abból nagy baja lehet. Ma hogyan állapíthatjuk meg egy ruhadarabról, hogy minek az ihletésére készült? A tömeggyártás, amelyet Woolf már csaknem 100 (!) éve parodisztikusan ábrázolt a regényben, nem vakít-e meg bennünket? (Hogy a mitológiai képeknél maradjunk.) Felismerjük-e még, mi az, ami sugallatra, és mi az, ami ipari robotban készült? S adott esetben, van-e ezek között különbség? Van ehhez elég tudásunk önmagunkról? – kérdezi Orlando.

A Múzsáknak például nem lehet – legalábbis egy időre biztosan nem – ellenállni, talán azért, mert éppen annak jelennek meg, aki nem tud nekik ellenállni? Vagy az számít, mikorra időzítjük a kérést, hogy érkezzen és segítsen? És aztán lesz, ami lesz?

Az egyik legszebb időről és az időben élő divatról szóló regény Virginia Woolf Orlando-ja. Hogy miért annyira fontos ez a könyv, igen bonyolult és érdekes kérdés. Több olyan kérdést tesz fel a személyes identitásról, amely a fashion világának hatalmas háttárvilága, nyüzsgő, életteli színházi hangulata előtt feltéve megborzongatja az olvasót. Tömeggyártásról, érzelmek megélhetetlenségéről, az idő természetéről, a elkésettségről, a korán érkezésről, a tökéletes pillanat kereséséről. Az időben való élés paradoxonjairól. Hiszen nem szabad elfelejteni, nem csak a ruhákat dekonstruálja a mai divat: a divatot magát hozza a dekonstruált idő (Einstein, Bergson, Woolf) parodisztikus helyzetbe.

Gustave Moreau: Hésiode et la Muse_
Gustave Moreau: Hésiode et la Muse

A Múzsákat már i. e. 500 körül is úgy ábrázolták, ahogyan ma élnek a képzeletünkben: sziklás, idillikus ligetekben, egy klismos (oszlop) mellett vagy annak dőlve, hangszereikkel, papirusztekerccsel, arany nyílheggyel, késsel… De Orlando – noha van kedvenc Tölgyfája, amely alatt üldögélni szokott – utazni kezd az időben.

Nemek, szoknyák, szubjektumok

„Magasságos egek! – gondolta – Micsoda bolondot űznek belőlünk, micsoda bolondok is vagyunk! E szavaiból az is kiderül, hogy Orlando mindkét nemet egyaránt elítélte, mintha ő egyikhez sem tartozna. És valóban, akkor még ő maga is habozott; férfi volt, nő volt, tudta minden titkát és megosztotta gyengéit mindkét nemnek. Micsoda mélyen megtévesztő, és titokzatosan örvénylő tudat volt ez! Orlando úgy látszik, nem ismerte a tudatlanság kényelmét. Falevél volt a szélviharban.”

De hogyan utazik Orlando? Amikor igazán mély trauma éri nőként, elalszik, és amikor felébred, férfi. És fordítva. Miért kell nemet cserélni ahhoz, hogy tovább tudjon élni? Hogy beleébredhessen egy új századba, egy új divatba, egy új művészi attitűdbe? Miért tart 400 évig, amíg teherbe tud esni? És miért nem áll össze sohasem egyetlen énné, miért végződik a regény azzal, hogy ezer meg ezer személyisége közül igyekszik mindig a helyzethez illőt megidézni?

Miért az Idő a mi Múzsánk? Hogyan lehet relatív, ami a szép? Mi az ocsmány, ha közben metronóm pontosan ott kell lennie a pulton a következő kollekciónak New Yorktól Prágáig mindenütt?

A Numero magazin, amely rendszeresen közöl a fashionvilág meghatározó alakjaival interjúkat, nemrég az Orlando-t (is) nagy sikerrel játszó, Oscar díjas Tilda Swintonnal beszélgetett, az „eternal muse” jelzővel tisztelve meg őt. Swintont ismerhetjük a Remembrance of Things Fast: True Stories Visual Lies, Wittgenstein, Female Perversions, The Limits of Control című filmekből, és még nagyon sok filmből, valamint sok-sok művészi performanszból, emberi jogi akciókból, fotók ezreiről.

e9dd421c-9fcc-4b00-b6cb-d6032d67f411
Swinton valóban nem csak színész, hanem múzsa is, hiszen állandóan jelen vagy a képernyőkön, a múzeumokban. (Emlékezzünk a MoMA-beli performanszra, ahol egy üvegdobozban aludt. Ez már jóval az Orlando film után volt, tehát az alvásának jelentése volt. 

A magazin munkatársai arról beszélgettek a művésznővel, hogyan lehet valaki valóságos Múzsa? ,,Művészekkel találkoztam folyton – mesélte Tilda -, Derek Jarman volt az első, de egész életemet a művészet közelében töltöttem, állandóan művészpalántákkal körülvéve, így magamba szívtam a művészettel élés lényegét.” Arra a kérdésre, van-e még magas és kommersz művészet közt különbség, a válasza az, hogy ma másképp finanszírozzuk a művészeteket, kevésbé korlátozza a művészi kreativitást, a biznisz hagyja alkotni a kreatívokat. Hmm.

Ugyanakkor a művészi kreativitást nagyban alakítja ma a digitális és gazdasági fejlődés- Tilda válasza erre az, hogy boldogan enged a megérzéseinek, és nem számít, milyen új technikai vagy egyéb fejlemények közepette megy az alkotás. Tehát a művészt az „instinct” vezeti, nem az adott kor technikai vívmányainak kritikai megközelítése. Ami rendkívül érdekes, mert a Múzsa eldobja hajdani hozzá rögzült attribútumait – arad a „csupasz” intuíció, akár a csupasz test a modellek esetében – és a teljes önátadás a művészi ihletnek.

6db03487-42f0-4378-be98-641e80748dfa

Perfect outfit, perfect time, un-perfect self

„Mindenütt szövetek és szövetek, vékonyak és vastagok, ezer színben és mintában, végekben, koszorúkban, és hegyekben.” Virginia Woolf mint a korabeli feminista mozgalmak aktív résztvevője, fura ambivalens kapcsolatban volt az öltözködéssel. Egyet jelentett önbizalma megerősítésével és önmaga szabad megélésével, ugyanakkor bár a Vogue által a kor legjobb szakértői foglalkoztak vele (Maurice Beck és Helen MacGregor londoni stúdiójában címlapfotók is készültek róla), mindig is megmaradt kívülállónak. A divat világa számára a mindenkori társadalmi képmutatás és üres felszín világát is szimbolizálta.

Woolf levelei és naplója folytonos félelmet árulnak el, félt ruhát vásárolni a szabóktól és az áruházakban. Félt a tükör előtt állni a szűk próbafülkékben, a szabók, eladók és barátnők tekintetétől követve. Nagyon érdekelte a divat, az öltözködés művészete, de mindig küzdött a gombostűkkel, alsóneműkkel, alkalmi ruhákkal. ,,Nincs kalapom. Vettem egyet az Oxford Streeten: zöld filc, nem megfelelő színű szalaggal… még én is tudtam, hogy rosszul nézek ki…” Nemcsak a szabóktól rettegett, hanem attól is, amit egy ruha jelent. Attól, amit a ruha rákényszeríthet. A valódi Múzsa persze éppen ő, Virginia, aki már modern filozófiai énképpel bír, azaz nem hisz az egyetlen, stabil énben, a stabil nemben – csak egyedül az időben.

„Mert ha van mondjuk hetvenhat olyan különböző idő, amely egyszerre ketyeg bennünk, hány épp olyan különböző embert számlálhatunk össze, aki mind egyszerre üt szállást az emberi szellemben?” Sokat írt a testről, mégsem sikerült megragadnia: testképzavarai voltak gyerekkorától, majd jelentkeztek, evési, érzelmi, viselkedésbeli és öltözködésbeli zavarai is. A húszas évek az avantgárd megjelenésének és a divat egyik nagy átalakulásának ideje is volt, és Virginia, aki mikor ült, lábait keresztbe rakta egymáson, séta közben gyakran átkarolta önmagát, testét ide-oda ingatta. Öltözködésében híresen keverte a stílusokat, női és férfi ruhadarabokat egyaránt hordott, mivel ez a rövid haj, a fiús testalkat, az egzotikus kelmék, az afrikai karkötők, az élénk smink és a nadrágok kora volt.

1972618
Regénye egyrészt életrajz paródia, másrészt fashion paródia. A hősnő idővel és divattal való viszonya több, mint problematikus, hiszen 400 évig „öltözködik”; vándorol az Erzsébet kortól a 20. századig, és végül mégsem tudja meg, kicsoda is ő maga, úgyhogy nyugodtan tekinthető Múzsának. Egyrészt az Idő, másrészt a Magány modern Múzsájának.

Ami mindezt érdekessé teszi az az, hogy sosem feledkezik meg arról, hogy megfigyelje, hogyan vannak felöltözködve a többiek. Miért? Mert a ruhák, amelyeket felveszünk, mondja ő, megváltoztatják a világképünket, és azt is, ahogyan minket látnak a többiek. Mi ebben az új? – kérdezhetnénk. Az, hogy a karmazsin nadrágban, csipkegallérban, tafotamellényben, rózsavízzel illatosított, gyémántgyűrűs ujjakkal férfiként élő Orlando mintha rosszkor lenne rossz helyen: hiába gazdag, művelt és vakmerő, sem a szerelem, sem az alkotás nem sikerül neki. A könyv egyik nagy, máig visszahangzó kérdése azon a főkérdésen belül, hogy van-e olyan, hogy időben eltalált cselekedet, az, hogy van-e olyan, hogy sikerült öltözék? Van olyan, hogy Perfect Outfit?

Mi értelme van öltözködni? Milyen ideák cserélnek gazdát egy-egy divatbemutatón, van-e azoknak a kifutón kívül is jelentése? Időben talákoztunk a Múzsával? Vagyis inkább: felismerjük őt? Vagy összekeverjük ersőzakos, inspiratív, ihlető erőkkel? Jól érzékeljük még a nemeket? Lehet egyáltalán érzékelni a nemeket ma?

Hogy honnan tudhatjuk, hogy Orlando nincs a helyén? Nincs ihlete. Érdemes az ihlet nyomában maradni, érdemes kutatni a természetét.

11a_orlando_gaige

Karl Lagerfeld néma múzsája

Az emlékezet varrónő, mégpedig nagyon szeszélyes varrónő.” (…) „Tehát azt is mondhatnánk, hogy a ruha visel minket, nem pedig mi a ruhánkat: mert hiába szabatjuk ki karunk vagy mellünk méretére, az szabja meg szívünket, agyunkat és nyelvünket.” (Orlando)

Karl Lagerfeld, aki 82 éves éppen, szintén Múzsává lett hosszú élete során, méghozzá az Orlando által oly sokat parodizált, mégis oly reális, szépséggel üzletelő Múzsák egyikévé, olyanná, aki már 400 éve is ugyanebben a fekete csokornyakkendőben üldögélt valamelyik udvari szabóságban. Lagerfeld, aki a Balmain, majd a Jean Patou, aztán a Valentino, a Krizia és a Fendi számára is dolgozott fiatalon, később a Chanel tervezője lett. A bécsi Iparművészeti Egyetem vendégtanára is volt, színházi jelmeztervezőként pedig a Salzburgi Ünnepi Játékokon működött közre egy Hugo von Hoffmanstahl-darabban.

daccea3bbc9f469cf26f0ba665efa051

Nemrégen kérdezték meg arról, miért Choupette, a macskája az ő múzsája, azt felelte: mindenkinek szüksége van Múzsára, és mivel neki van számtalan olyan múzsája, aki sokat beszél, kifejezetten örül egy néma múzsának. A macska ugyan néma, de mint tudjuk, a Múzsák éppen a hangokért felelnek, minden hang egy Múzsa hangja, legalábbis a görögök szerint, legalábbis a művészetben. Lagerfeld macskája tehát… Ki tudja, manapság már, hogy mi is a művészet?

Szöveg: Laura
A cikk a Philosophy Magazine őszi-téli számában jelent meg.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s