Virtuális fashion trip a férfi divatheteken

Vizuális rímeinkkel már valamelyest leképeztük a férfi divathetek izgalmasabb pillanatai által keltett benyomásokat, most azonban szavakba is öntjük, hogy melyek voltak a legegyedibb, legextrémebb vagy éppen legmegragadóbb momentumok. Tartsatok velünk virtuális fashion tripünkön! 

Az Alexander McQueen tervezője, Sarah Burton fogott egy – illetve kettő – kedves, gyermekien ártatlan motívumot, és átültette a brand darkos, aggresszív világába. A lepke és a virágminta a McQueen fordításában nem a tavasz hírnöke, de még csak nem is a felhőtlen vidámságot hivatott képviselni, sokkal inkább a sötét elegancia motívumaként jelenik meg.

A kollekció darabjainak szabása egyébként rendkívül szigorú és letisztult, az extremitást ezúttal inkább az egyes ruhákra applikált díszítésekben, illetve a szándékosan félreértelmezett motívumokban kell keresni.

Az arcot átszúró ékszereknek, és az ehhez passzoló, a ruhákat díszítő láncoknak köszönhetően a styling enyhén punkosra sikeredett, de ettől csak még szerethetőbbé vált az anyag.

Rick Owens kollekcióit szinte sosem fogadja unott hümmögés, épp ellenkezőleg: a polgárpukkasztást már-már tökélyre fejlesztő tervező minden szezonban sokkolja a divatvilágot. Így történt ez a legutóbbi férfi kollekciójának bemutatásakor is, melyről első blikkre talán egy kifinomultabb, klasszikus horrorfilm vagy éppen Marilyn Manson juthatott eszünkbe. Az első benyomás tulajdonképpen helyes is volt, hiszen a kollekciót részben az 1960-as Eyes Without a Face című horrormozi inspirálta.

A show egyszerre idézte meg az underground ködös világát és a luxus magasiskoláját. Alapszínként természetesen a fekete és a fehér funkcionáltak, a kollekció lazaságát pedig az oversized darabok dominanciája adta.

A bemutatott darabok között láthattunk bő overálokat, szinte cropped-nak minősülő szűk bőrdzsekiket, de kifejezetten elegánsnak mondható, térdig érő kabátokat is. A fő attrakciót egyértelműen a fehérre maszkírozott modellek jelentették, ez mégsem vonta el a figyelmet az egyedülálló és merész darabokról.

A Costume National kollekciójában sok olyan jegyet felfedezhetünk, mely alapvetően más brandek jellegzetessége, így például a legtöbb darabban ráismerhettünk a Saint Laurent rock and roll világára – némileg átformálva. A show-t megnyitó modell vagány, motoros stílust idéző bőrnadrágjával, az ehhez képest tiszta eleganciát mutató szőrös kabátjával és lezser fekete garbójával számomra egyértelműen a bemutató csúcspontját képviselte.

A továbbiakban változatos anyaghasználattal, keveredő stílusokkal és enyhén nőies darabokkal találkozhattunk, melyek összességében egy izgalmas világot tártak elénk. Lehet, hogy a Costume National anyaga nem korszakalkotó, és talán nem is sikerült mély nyomot hagynia a közönségben, számomra ez a kollekció lett a szezon favoritja.

A Gucci legutóbbi férfi kollekciója elég nagy visszhangot kapott a sajtóban, és tipikus esetét képviselte az „imádjuk vagy utáljuk” dilemmának. A brand idén is folytatta, amit tavaly elkezdett, bár talán egy szinttel lejjebb mászva a szenzációhajhászat létráján. Szín- és mintakavalkádból, illetve egyedi inspirációból ezúttal sem volt hiány. Ahhoz, hogy a rengeteg változatos darabot sikerüljön feldolgoznia az agyunknak, valószínűleg minimum négyszer végig kell nézni a show-t.

Alessandro Michele irányítása alatt a Gucci átmenetté vált: a nemek között, az évszakok között, a formális és a casual között, a magasdivat és a streetwear között. Minden egyes darab ezekre az átmenetekre, az ezáltal gerjesztett sokféleségre, vizuális gazdagságra reflektál.

A lookokat gyermekkorunkat idéző sapkák és a Gucci védjegyévé vált színes szemüvegek egészítették ki. De a legfőbb ok, amiért igazán imádtuk a Gucci bemutatóját, az a Bowie előtti tisztelgésük volt:
12508814_10153868796009568_2243962222123980748_n

Az Issey Miyake tervezőjének, Yusuke Takahashi-nak nem csökkent a kísérletező kedve, inkább csak szép lassan bele kell törődnie, hogy „már nincsen új a nap alatt”. Azért egy nagy adag változatos inspirációforrás összemosásával még lehet csodákat tenni: ezt bizonyítja „Neonomád” kollekciója is, melyet az eltérő kultúrák tanulmányozása, a múltba tekintés és a modern kori technológia beépítése közösen formált. A kollekció helyenként bohém világát a show végére a klasszikus elegancia váltja fel.

Egyes darabok szemkápráztatóan túldíszítettek, és remekül reagálnak a kollekció hívószavának második tagjára, a „nomádra”, más összeállítások azonban inkább a szó „neo” részét igazolták.

Raf Simons bizonyította, hogy a Dior után is van élet: kollekcióját David Lynch és a Twin Peaks ihlette, mely mind a „háttérzenét”, mind a runway dizájnt meghatározta. A show éppen David Lynch születésnapjára esett – ami Raf Simons szerint véletlen volt -, ezzel még inkább azt az érzetet keltette, hogy a tervező neki dedikálta a kollekciót.

A tervező az oversized kifejezést egészen új magaslatokba emelte: annyira, hogy ez akár a kollekció hívószava is lehetne. Szerintem a Lynch-koncepció kissé túlnőtt magán az anyagon, ami egyáltalán nem volt annyira jól összerakva, mint maga show – összességében azonban mégis a divathetek egyik legkülönlegesebb eseményének nyilváníthatjuk.

A Topman az Alexander McQueenhez hasonlóan szintén felfedezte, hogy a virágmotívum nem kizárólag a tavaszi kollekciók kiegészítőjeként alkalmazható, azonban a Sarah Burtonnel ellentétben a márka inkább az eleganciát, mintsem a darkos vonalat hangsúlyozta.

A kollekciót a különleges anyagok és a metálos színek, illetve a nőies szofisztikáltságot hangsúlyozó szabásvonalak tették izgalmassá.

Képek: style.com, és innen. Főkép: innen.
Szöveg: Alexandra

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s