Véres luxus: divat a kelet-európai diktatúrák idején

Kelet-Európa a Szovjetunió és a diktatúrák összeomlása után a szokásos vitustáncát kezdte járni: nem csak a meztelenkedés, de az öltözködés nyugati szokásai is egy csapásra beépültek a mindennapi gyakorlatba. Hirtelen eltűntek a betonszürke egyenruhás diktátorok a minden ruhadarabot államilag engedélyeztetni köteles ruhaiparral együtt. Eltűnt a kötelező, minden frivolságot és extremitást muszájból nélkülöző szocialista ready-to wear is.

A hivatalos állami fashion magazinok szerkesztői hosszú évtizedeken át (a negyvenes évektől a nyolcvanas évekig) megkapták a nyugati lapokat, csakhogy azzal a céllal, hogy gyomláljanak ki belőlük mindent, ami a hanyatló Nyugat antiforradalmár, burzsoá, élveteg divatját jellemzi, keszeg, de túl elegáns modelljeivel, kihívó és nyugtalanítóan változékony ötleteivel. Hiszen a diktatúrák legfőbb ismérve a változatlanságra való törekvés. A divat pedig, mint Ekhó, a hegyi nimfa, folyton azt visszhangozza, amit a Változás, az ő titkos nagy szerelme a fülébe súg. Nem szabad azonban bedőlnünk ennek, hangzott a hivatalos útmutatás, ezért a KGST-országok divatfelelősei minden évben összeültek, és nagy titokban megtervezték, miben kell járnia a szocialista erkölcs alapzatán álló kisembernek és kisasszonynak – egy olyan világban, ahol csak azért sem modellek, hanem kissé túlsúlyos munkásnők mutatják be az aktuális állami harangszoknyákat, bricsesznadrágokat és khaki színű egyenblúzokat.

Ahol a öltözködés a sztálini iparosítás szerves része, és az állami divatot (ahogy Djurda Bartlett, a London College of Fashion divattörténésze írja Fashion East: The Spectre that Haunted Socialism című most megjelent könyvében) ezeknek a szerencsésnek nem nevezhető kelet-európai országoknak a nulláról kellett felépíteniük. Mindent el kellett felejteni, a biedermeiert, a romantikát, Paul Poiret-t, Chanelt és Lenin 1917-es bolsevik zakóját is, mert az is nyugati szabás volt, a forradalom pedig modernista projekt – helyette Sztálin, a rettenetes diktátor fémesen csillogó, merev, minden emberi kellemet nélkülöző egyenruhája lett a férfidivat talpköve.

8414888620_84513ba943_b

Mivel számos bonyolult tervgazdasági önellentmondás eredményeképpen a konfekcióipar nem alakult ki annyira gyorsan, amennyire szükséges lett volna, az ötvenes években elkezdődött a do it yourself az otthoni Naumann vagy Singer varrógépeken, és Kelet-Európa elkezdte titokban, a sufniban legyártani a maga házi Chaneljeit és Diorjait, mindenféle határon átcsempészett magazinok képei alapján. A férfidivat ezzel szemben sokkal kevésbé volt képlékeny: a konzervatív, monumentalista stílusban készült férfiruhák vizuálisan tökéletesen illeszkedtek a totalitárius ideológiához.

A rezsim a női divattól félt, mert utóbbi a külföldi lapok tanúsága szerint láthatóan folyamatos alakulásban és változásban volt. A szocialista szisztéma pedig nem tudott bánni azzal, amit változásnak nevezünk. Amint a forradalmaknak vége, a diktatúrák az állandóságra próbálnak berendezkedni, és sajnos sokszor ezt egészen sokáig sikerül is fenntartani. Azonban az öltözködés olyan elemi erejű igényünk, amely ahol csak tudja, kivívja a maga szabadságát.

synchrodogs6

Igen érzékeny kapcsolat alakult ki a keleti blokkban a kortárs divattal, amelynek csak a felszíne volt a feketepiacon vásárolt Levi’s farmer, és csak félig paródiája a matrjoska baba kinézetű anyukák, nagymamák real life megjelenése. Bartlett háromféle ruházkodási stílust különböztet meg ebben a korszakban: az utópikus ruhákat (utopian dress), az államilag elismert és támogatott ruhákat (state-sponsored dress) és a szamizdat stílust („samizdat-style”) 

De nem csak a háziasszonyok próbáltak Diort varrni maguknak. Az állam is támogatott egy high-fashion vonalat saját szabászatokkal és varrodákkal, amely természetesen nem volt elérhető a közemberek számára. E kezdeményezésekre azért volt szükség, hogy mindenki lássa, nem maradt le a szocializmus a Nyugattól, csak mások az elvei. Nálunk például Rotschild Klára Különlegességi Női Ruhaszalonjának vendégspektruma művészekből, orvosokból, tudósokból, diplomatákból, külföldön élő gazdag magyar nőkből és politikusi megrendelőkből állt – itt készíttette ruháit Jovanka Broz, Josip Broz Tito jugoszláv elnök felesége, Kádár Jánosné, Münnich Ferencné, Honthy Hanna és Psota Irén is.

111111

A szalon a pártvezetés asszonyainak reprezentációját is kiszolgálta, és ahogy a teljesen elutasító hangnemet a divattal szemben lassan egy megengedőbb retorika váltotta fel a különféle rezsimek részéről, úgy szivárgott át egyre több nyugati forma, sziluett is a köznép mesterséges tájékozatlanságban tartott, letompított esztétikai tudatába. Míg a központi ruhagyárak a konstruktivista festők absztrakt ábráival díszített műanyag otthonkák és deszexualizált gyári munkaruhák millióit ontották a népre, a felső tízezer itthon megvarrt Yves Saint Laurent és Dior másolatokban pompázott. A művészeti és politikai avantgárd, az ellenállók csoportja, vagyis a szamizdat aktorok pedig házi barkácsolású „ellenálló stílust” fejlesztettek ki, amely olyan volt, amilyen, de legalább hosszú sálat és kardigánt mindenképpen tartalmazott.

A fiatal divattervezők – mint Yashia Khomenko, Ulyana Sergeenko, Kostya Omelya – vagy a több művészeti ágban is mozgó Synchrodogs már Disney-filmeken nőttek fel, de még a diktatúra romjaiban születtek; ők olyan munkákat adnak ki a kezeik közül, amelyekben olykor hatalmas idősávok és történelmi zivatarok sűrűsödnek. Hol a Dior találkozik a Kremlinnel, hol a sivatagba kitett, meztelen test marad már csak kifejezőeszköz gyanánt, törékeny és védtelen szingularitásként a történelem őrjöngései közepette, egy adag vörös festékkel a combjai közt.

22222

Slava Zaitsev divattervezőt még behívatta a Párt, amikor Nyugaton Red Diornak titulálták, de pár éve a Synchrodogs már elérte, hogy az egyébként unalmas és közhelyes Harper’s Bazaar címlapján egy vörös ruhás, expresszionista stílusban pózoló, szovjet időket idéző nőalak szerepeljen. Ahogy Bartlett rámutat a SHOWstudio egy érdekes beszélgetésében, a mai tervezők érdekes ellentmondásba keveredtek Keleten. Egyfelől meg szeretnék találni a szocializmus amnéziája előtti valódi nemzeti hagyományaikat, tradicionális viseleteiket, reflektálni kívánnak a történelmi hagyományokra, másfelől szeretnének bekerülni a nemzetközi divatvilágba is, amely vágyukat sokszor éppen az akadályozza, hogy furcsa vadvirágként, egzotikumként, érdekességként kezelik a munkáikat, és nem tekintik ezeket a globális piac számára elég uniformizáltnak.

A nem hivatalos modernitás (amely együtt élt a hivatalossal) egyre erősebbé vált a szocializmus összeomlását megelőző években, egyre több lett a magánvarroda, az önállóan működő divattervező, ruhaszalon. Nagyon érdekes jelenség volt a nyugati luxustermékek favorizálása a szocializmus idején a felső tízezer részéről, és most majdnem ugyanolyan paradox helyzet áll fent: a fiatal kelet-európai tervezők számára nincs ruhaipar saját országaikban, ezért kénytelenek kismanufaktúrás „haute couture”-ben gondolkozni.

Synchrodogs_1000

Lezárult egy korszak, amelyben volt erős ipar, de nem volt divat. Most van divat, de nincsen ipar, amelynek nehézségei újfent a fiatal designerek vállát nyomják. A haute couture sajátos pályafutása az utóbbi száz évben ebben a régióban regénybe illő, ahogy a streetwear mai egyre „hangosabb” irányzatai sem feledkeznek meg arról, hogy az öltözködés mindig politika is egyben.

Szöveg: Laura
Képek: www.synchrodogs.com

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s