RebelEvent: OUT-LÉT

Nem járok színházba. Nem vagyok egy színházi ember. A színházban hangosan beszélnek, káromkodnak, az úgynevezett színészek provokatívak és kényelmetlenül feszengek. A mai színház közönségellenes. Satöbbi. Gyakran elhadart közhelyhalom, amivel annyian mentegetjük magunkat, ha kortárs színházról kell véleményt mondanunk. A jelen beszámoló nem kíván kritikusi cinizmusban ítélkezni, inkább amolyan tapogatózó szófordulatokkal megosztani azt, hogy milyen volt betérni a Maladype társulat Mikszáth téri bázisára.

Ismerős körfolyosóról nyíló lakásszínház előterében vetem le a kabátomat, ahol szokatlan személyes hangnemben érdeklődnek a nevem után; megszoktam már, hogy a szemkontaktus nem erőssége a hétköznapoknak. A színházteremben Simone de Beauvoir mutatja helyemet. Megszagolom a dohos lapokat, amiket hagyok maguktól szétnyílni egy oldalon; „ha írok egy művet, melyet saját történetemre építek, újrateremtem önmagamat”.

Felegyenesedve újra a fehér falú szobában tekintek körbe, ami pár perc alatt újabb vendégekkel lényegül át színházi térré. Most a látszólag egymástól irreleváns tárgyakat veszem számba, próbálok kapcsolódást találni közöttük, de felesleges előre sietnem, inkább a földön pihenő színészeket figyelem. Hol kezdődik a padló, hol kezdődik a színpad? Egyáltalán véget ér az egyik és folytatódik a másik?

OUT-LÉT, fotó: Toldy Miklós
OUT-LÉT (fotó: Toldy Miklós)

Várunk. A színészek pár perc múlva felveszik megszokott koreográfiájukat, egymás mellett ülve, tekintetük egy távoli pontra koncentrálnak, amit szinkronmozdulataik repetitív üteme és a hozzájuk csatolt kihagyásokkal tördelt gondolatképek szimbolikus utalásaikkal illusztrálnak. Együtt-egyedül, kitérés-utánzás. 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OUT-LÉT (fotó: Toldy Miklós)

A színészi előadást megszakítják a rögtönzött performatív gesztusok, amikről nekem egy sor karizmatikus punk zenész ugrik be, például PJ Harvey vagy Patti Smith mikrofonba ordító, riffeket szaggató feminista dalszövegei.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OUT-LÉT (fotó: Toldy Miklós)

A gyerekkori szabadságot kereső mozdulatok között feltörnek a nőiség társadalmi elvárásainak ironikus szépségmotívumai, amiket persze igyekszünk kinevetni, elhessegetni, mégis néha szétfeszítik az egyén önrendelkezésének mozgásterét.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OUT-LÉT (fotó: Toldy Miklós)

Színésznők állnak előttem, akik szemeiket most önmagukkal töltik meg. A szerzői én közvetlen hangnemben beszél átélt traumákról nőként, traumákról színészként, a szerepek kétpólusúságáról, amiben az önirónia kineveti a művészsors olykor kilátástalan kiszolgáltatottságát: meg kell értenem, hogy ők az életükért játszanak nekem, a befogadónak, a közönségnek. Én, aki döntést hozok; én, aki ítélkezem; én, akié a hatalom a művész felett. Én, aki nem ülhetek mindig passzívan a nézőtéren.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OUT-LÉT (fotó:Toldy Miklós)

Mi áldozható fel a művészetért? Mi ma az alkotó esélye az alkotásra? Felszabadíthatom-e önmagam az elvárások szorításából? Kérdezem magamtól, aki mindkét oldalon egyensúlyozik most egyszerre. 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OUT-LÉT (fotó: Toldy Miklós)

„Ott veszítettem teret, hogy nem mondtam soha nemet.” A választ már az előadás elején megkaptam. Out-lét, outlet – a kiszálláshoz kijárat kell. Az előadást megnézhetitek itt.

Szöveg: Bea

Képek: Maladype Színház, Toldy Miklós

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s