If you steal, do it well

A kisvárosi panelrengetegben töltött gyerekkorom alatt mindig megfogadtam, hogy felnőttként én majd „divatosan” fogok öltözködni.

Nem úgy, mint azok az emberek, akiket nap, mint nap láttam az utcán – reklámpólóban, hamisítványokban, fittyet hányva az esztétikus megjelenésre. Azóta eltelt húsz év, végre tényleg beléptem a nagybetűs Életbe, erre mi történt? A divatszakmát meghódította a posztszovjet trend; pont az, ami elől régen tudat alatt annyira menekültem – tökéletes irónia. Annál, hogy végül mégis sikerült megszeretnem ezt az antidivat forradalmat, csupán az lepett meg jobban, hogy a szociálisan hiperérzékeny divatvilág is ugyanígy tett az elmúlt évben, pedig a „nyugati gazdagok kisajátítják a sötét diktatúra örökségét”-diskurzus szinte egyértelmű reakció lenne a szcénát ismerve. Megpróbáltam rájönni, ez most miért maradt el.

kepernyofoto-2016-11-14-15-02-45

Marc Jacobs valószínűleg az őszi divathét egyik leggrandiózusabb bemutatóját produkálta, sikerét mégis beárnyékolta egy tucat újságcikk, ami nemtetszését fejezte ki az iránt, hogy a Jamaikában jellegzetes, raszta loknikat a kifutón fehér modellek viselték. Ez csak egy a számtalan olyan eset közül, amikor a divatipar a társadalmi igazságosság nevében bíráskodott a világ minden szegmenséből inspirálódó tervezők felett, viszont ha tényleg ez a politikai korrektség jellemzi manapság a szakmát, joggal vethető fel a kérdés, hogy miért nem kap hasonló kritikát a szcéna rebellis Szentháromsága, Demna Gvasalia, Gosha Rubchinskiy és Lotta Volkova (a két tervező stylist múzsája)? Hiszen ők mégiscsak attól lettek népszerűek, hogy a Szovjetunió alatti öltözködéskultúrát küldték fel a ready-to-wear és az haute couture elefántcsonttornyába; azt a stílusrendszert, ami diktatúra alatt, a szűkös anyagi helyzet által által született meg. Az egykori „vasfüggöny” nyugati oldalán a fashioniszták érthető módon látnak formabontó innovációt a szovjet munkásosztály újragondolt ruhadarabjaiban, viszont az szocialista blokkhoz tartozóknak – köztünk tehát nekünk is – nem kell túl sokáig nézegetnünk ezeket a kollekciókat ahhoz, hogy inkább saját múltunkat felfedezzük bennük.

kepernyofoto-2016-11-14-15-03-25

Az utóbbi két évben számtalan cikk taglalta a Vetements-jelenséget, mégis csupán egyben olvashatunk némi ellenérzésről – ezt a litván, Londonban élő divatblogger, Ieva Zu fogalmazta meg a The Guardiannek: „Nem viselném, egyszerűen amiatt, amit megtapasztaltam abban az időben. Megértem, hogy a divat lehet politikailag provokatív, és azt hiszem, ha nincs vele kapcsolatod, a te döntésed. De hogy én viselném-e otthon? Nem.” Van abban valami visszatetsző, hogy a rendszerszintű elnyomást hírből sem ismerő divatdiktátorok viselnek olyan több száz dolláros darabokat, amelyeknek olcsó változatait mások régen a lehetőségek hiánya és a nem létező választék miatt hordták. Valahogy mégis mindenki átsiklik ezen, és pusztán a zsenialitásról beszélünk – amit egyébként egy percig sem kívánok elvitatni a designerektől.

bb6

Habár a Demna Gvasalia által vezetett Vetements-t és Gosha Rubichinskyt gyakran emlegetik együtt (ami nem csoda, hiszen a hasonló stílus mellett jó barátok is), egészen más szimbólumrendszerrel dolgoznak. Ez talán abból is fakad, hogy Gvasalia grúziai, aki Antwerpenben tanult, Rubichinsky pedig a moszkvai deszkás underground szubkultúrát erősítette annak idején. A Vetements alapvetően a kilencvenes évek klasszikus értelmébe vett „háziasszonyos”, normcore viseleteinek újragondolását elegyíti az akkori fiatalok punk és disco (vagy mondjuk úgy, kultúrházas?) öltözékeivel. Mindezzel szemben Gosha az általa is jól ismert skaterekre épít a sportos streetwear kollekciókkal. Nála olyan konkrétumok köszönnek vissza az adott korból, mint a kommunizmus sarló-kalapács vagy vörös csillag jelképe, illetve a hamis high end ruhák elbagatellizálása. Azonban a tervezők célja a már-már elidegenítőnek nevezhető effektusokkal egy és ugyanaz: görbe tükröt mutatni mind a kapitalizmusnak és a fogyasztói kultúrának, mind annak a kornak, ahonnan inspirálódnak.

bb

A cikk folytatása a Philosophy Magazine AW16 számában található, amelyet többek közt a Mono-ban is megvásárolhattok!

Szöveg: Blanka, képek: Barna Bálint és a magazin közreműködőinek családi albumai

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s