Az élet szívás, de jó forgatókönyveket ír

Eltávolodva a blockbusterektől, most megmutatjuk, hogy szerintünk melyek voltak a legjobb filmek idén – rendhagyó módon egy ötös listába szedve. Spoiler alert: nem lesz túl vidám lista…

Tom Ford nagyot ment művészfilmesként Az éjszakai ragadozókkal, a Kaliforniai álom visszahozza a mozis musicalek becsületét, Natalie Portmannek pedig már a bemutató előtt borítékolták az Oscart Jackie Kennedy megformálásáért – igen, ezt mind tudjuk, de vajon milyen filmek voltak még 2016-ban, amiket – dacára annak, hogy nem kaptak nagy figyelmet – nem szabad kihagyni?

5. Az én csontsovány nővérem (Min lilla syster)

Családokat bármikor láthatunk széthullani a mozivásznon, azonban arra, hogy mindez azért történjen, mert az egyik gyerek étkezési zavarokkal küzd, még nem nagyon volt példa. Sőt, úgy általában jellemző, hogy a tinédzsereknek nincs túl sok lehetőségük, ha a Hollywood-i „valóság” helyett okos, komoly filmeket szeretnének látni magukról, úgyhogy a svéd elsőfilmes rendezőnő, Sanna Lenken jól beletrafált.

Adott egy tizenkét éves lány, aki mindenben szeretne hasonlítani a szép, éltanuló-élsportoló, korcsolyázó nővérére, egy nap azonban észreveszi azt, amit senki más: hogy a lány soványsága nem a kamaszkor vagy a mindennapos stressz számlájára írható; Katja bizony hánytatja magát. Nem tudja, mit kezdjen ezzel, hiszen szeretne segíteni testvérén, ugyanakkor elárulni sem akarja őt. A film a őszintén, a realitás talaján maradva mutatja be, hogy milyen az, ha a felnőtté válás súlya mellett még egy súlyos, stigmatizált betegséggel is mg kell küzdeni, és hogy mindezt egyébként mennyire könnyű eltitkolni. Könnyfakasztó dráma a testvéri szeretetről, a tizenévesek lassan széttöredező ártatlanságával átitatva.

4. Anomalisa

A popkultúrában alighanem a motivációs trénerek a 21. század bohócai, persze ezt szigorúan a mesterségre értve. Hiszen ahogy régen a viccelődő bohóc volt a tragikomikum állandó szimbóluma, most az Amerikában olyannyira népszerű életvezetési tanácsadók kapják a filmekben ezt a kettős szerepet: ezt vetítette elő például Ryan Bingham, azaz George Clooney a 2009-es Up in the Airben, és ugyanebbe kényszerült most Charlie Kaufman bábfigurája is. Jóképű férfiak, akik sikerről és a fejlődésről prédikálnak válaszokat kereső kispolgároknak, holott ők is legalább annyira elveszettek, és ugyanúgy hadilábon állnak az mindennapokkal és az érzelmekkel – de hát, aki nem tudja, tanítja, nem igaz?

Az Anomalisa főszereplője, Michael Stone mindezt egy egyéjszakás kalanddal próbálja átmenetileg elfeledni. Az este lassú felgöngyölítése alatt számtalan érzés kering bennünk Stone-nal kapcsolatban, miközben könnyű megfeledkezni arról, hogy mindez egyébként csak bábjáték: szánjuk a középszerűségéért, haragszunk rá, mert láthatóan kihasználja hölgyrajongóját, a végén pedig megbocsátunk neki, ha működik bennünk az önreflexió. Ezalatt, a műfajból eredően mégsem szokásos a moziélmény: az egész film elidegenít, a félbevágott arcok, a robotszerű mozgás, a folytonos komorság állandóan nyugtalanít, de nincs ezzel semmi baj, hiszen pont attól lett ez remekmű, hogy érzelmek és ellentétek garmadáját hozza ki belőlünk másfél óra alatt. Az Anomalisa egyébként hivatalosan 2015-ös, de a nagyközönség – egyebek közt itthon is – csak idén láthatta, úgyhogy ennyi csúsztatás egy ennyire jó filmért abszolút belefér.

3. Ernelláék Farkaséknál

Tegye fel a kezét, aki legalább egyszer gondolt már arra – pláne így karácsony körül -, hogy a családi összejövetelek zűrzavarát videóra veszi és megpróbálja eladni a tévének egy groteszk kabaréműsorként. Valószínűleg mind éreztünk már így, mondjuk a munkánkat finoman becsmérlő nagybácsi és a hiperaktív unokahúg között, és bár próbálunk a szeretet és a családi egység jegyében tűrni, a hátunk közepére se kívánjuk az egészet. Hajdu Szabolcs pont erre a keserédes összetartásra és huzavonára alapozva alkotta meg az év egyik legjobb filmjét – szinte nulla költségvetésből, állami támogatás nélkül, saját barátai és családtagjai főszereplésével.

Nos, Hajduék lakása legyen bármennyire is tágas, aligha fér meg benne két sógor, két lánytestvér, két kisgyerek és az ő problémáik. Habár Ernella és családja csupán néhány napra költözik be Farkashoz, Eszterhez és a fiukhoz, a régi sérelmek, az ellenkező értékrendek és hat ember önmagával való csatája szinte azonnal lufiként pukkan ki és telepszik a békésnek induló találkozásra. Egyfelől fáj nézni a sok őszinte, hiperrealisztikus konfliktust, másfelől azonban kicsit megnyugtató is azt látni, hogy ha a családi viszályokról van szó, még a legjobbak is azonnal begolyóznak.

2. Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

Ha a jó színésznek az az ismérve, hogy az ő hangján még a telefonkönyv felolvasását is élvezettel hallgatnánk, akkor vajon lehet azt mondani, hogy egy film onnantól válik zseniálissá, hogy még a brit munkanélküli segélyek rendszerét is képes izgalmassá tenni? Ha az Én, Daniel Blake-en múlik, biztosan. Adott ugyanis egy korosodó, ám még közel sem nyugdíjkorú ember, akinek minden előjel nélkül szívrohama volt, és bár az orvos szerint még hónapokig nem mehet vissza dolgozni, helyzetével pont egy olyan szürkezónába kerül, ahol táppénz helyett maximum munkanélküli segélyt kaphat, de azt is csak akkor, ha kibogozza a bürokrácia Gordiuszi csomóját – ami nem túl könnyű, ha valaki még a számítógépekhez sem ért. Mindeközben összebarátkozik egy fiatal, egyedülálló anyukával, akinek segít a megnövekedett szabadidejében talpra állni.

Az egész film szívszorító, de nem pusztán azért, mert végignézzük, ahogy egy embert megnyomorít az állami rendszer, hanem mert tudjuk, hogy Daniel Blake helyzetébe bárki kerülhet, akit nem véd a család hálója, és egyébként is a fizikai munkások szerény életét éli – sőt, tudjuk, hogy jelenleg is nagyon sokan az ő cipőjében járnak. Azonban fontos, hogy ilyen filmek is szülessenek, mert ezek nélkül minden erő azon dolgozik, hogy megfeledkezzünk erről a rétegről.

1. A Bigger Splash

„I fall in love with every pretty thing” – mondta a filmben Penelope, alias Dakota Johnson, akinek alighanem nehéz dolga lenne, ha nézőként, egy az egyben kellett volna befogadnia azt az esztétikai orgiát, amit Luca Guadagnino idén a vászonra varázsolt. Lehet, hogy a sztori pusztán egy modern átdolgozása az 1969-es La Piscine-nek, de ilyen szereposztással és fényképezéssel ez abszolút nem számít. A legjobb azonban az egészben, hogy dacára a festői tájnak, a mediterrán hangulatnak és a Raf Simons-vezette Dior műhely zseniális jelmezeinek,

A Bigger Splash sokkal több annál, mintha csak egy folyamatos haute couture képeskönyvet néznénk: érzéki, izgalmas dráma, ami minél jobban igyekszik rocksztárosan laza lenni, annál inkább kelt feszültséget bennünk, mindezt persze tudatosan, ügyesen felépítve. Az androgün-jellegre rájátszó Tilda Swinton végre egy 21. századi femme fatale-t hozott, Ralph Fiennes egyértelműen reneszánszát éli, Dakota Johnson pedig a megkésett Lolita-figuránál jobbat nem is találhatott volna azért, hogy végre elhagyja a „50 Shades”-skatulyát. A Bigger Splash egy csodás összjátéka a filmkészítés különböző szegmenseinek, újra eszünkbe juttatta, hogy a filmeket elsődlegesen miért is mozivászonra, és nem képernyőre teremtik.

Szöveg: Blanka

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s