RebelTravel: 4 és fél nap Olaszországban

Ivett tavaly nyáron ellátogatott a napfényes Olaszországba, és az ott töltött lazulásáról egy színpompás képekkel illusztrált beszámolót is készített nektek.

Az ő cikkének a téli kiadásaként arról fogok mesélek, milyen a csizma szára januárban és hogyan lehet négy és fél olasz várost bebarangolni öt nap leforgása alatt – egyedül.

Egészen addig nem is tudatosodott bennem, hogy bármi furcsaság lenne abban, hogy januárban utazom Olaszországba, míg a huszadik, szikrázó napsütésben lőtt Insta képem után az egyik ismerősöm meg nem jegyezte, „jó helyeken jártál, de érdekes látni, hogy valaki ilyenkor megy oda”. Pedig számomra Itália kézenfekvő választás volt. Barátnőm ősszel költözött ki Veronába, így ideje volt már tiszteletemet tennem nála.

A tavalyról maradt szabadságaimat is januárban tudtam kivenni, és valamilyen értelmes módon akartam eltölteni, ahelyett, hogy leárazásról leárazásra rohangálok a Váci utcában. Megrögzött hóemberként, 30 fok körüli olvadási ponttal a nyári szezonban amúgy sem szívesen merészkedek túlságosan közel az Egyenlítőhöz. A turistahad elkerülése sem volt utolsó szempont, bár így is kaptam  hátamba egy selfie botot, amikor akaratomon kívül megzavartam egy kicsimmel Olaszba’-tematikájú fotó kompozíciót.

Verona
Verona

Barátnőm a hétköznapokon dolgozott, ezért javarészt egyedül kellett elboldogulnom, ami az utazás közeledtével egyre nagyobb nyugtalansággal töltött el. Erasmusoson sokat utaztam egyedül, de ez általában reptér-reptér távolságnál nem terjedt tovább, most azonban egy teljesen ismeretlen ország repterén és vasútállomásain, valamint csak képeken látott városainak utcáin kellett eligazodnom egymagamban, ami nem várt eredményeket hozott. Manapság trendi délkelet-ázsiai dzsungelekben keresni a Nirvánát, zent, lelki békét (aztán könyvet írni a megtalálásáról), pedig az egzotikus táj ereje ilyen szempontból kicsit túlmisztifikált, nem is kell olyan messzire menni, hogy az ember visszataláljon önmagához.

Velence
Velence

Gyakran mondják nekem, hogy túl sokat gondolkozom, állandóan pörgetem magam valamin, a legkisebb apróságokon is hosszasan agyalok. Használati utasítást az agyamhoz azonban senki sem nyújtott át, amiből kiderülne, hogyan kell kihúzni a dugót vagy áramtalanítani a rendszert. Végül az egyedül utazás lett a megoldás. Maradtam ugyan Európában, még csak Schengenből sem léptem ki, mégis kizárólag magamra voltam utalva egy teljesen ismeretlen országban. Az agyam ez idő alatt csak arra fókuszált, hogy melyik buszra kell szállnom, hogy elérjem a repülőt, vagy melyik kis utcán kell lefordulnom, ha a Szent Antal Bazilikához szeretnék jutni.

A koncentráció minden mást kiszorított az elmémből, nem volt ideje azon rágódni, hogy helyes döntéseket hozott-e, ki mit gondol róla stb. Ha eltévedtem és a Szent Márk térre vezető út helyett egy sirály vijjogástól hangos halpiacon kötöttem ki, körös-körül frissen kifogott haltetemekkel, az csak az én hibám volt. Hiba, de csakis az enyém, ugyanúgy, ahogy a megoldás is. Ehhez társult a napi 8-10 óra séta, ami a fizikai kimerültség jóleső bizsergésével lazította el az agyam és a testem. Mutatom, miket láttam, tartsatok velem!

Padova – 1. nap

Verona elhelyezkedése nagyon szerencsés, a környező városok 1 óra alatt megközelíthetők vonattal, ezért remek kiindulópont a tartomány felfedezéséhez. Közvetlen repülőjárat leszállópálya hiányában nincs, de három reptér is van a közelben: Milánó, Bologna és Treviso. Én az utóbbi választottam. A reptérről a fiatalság zabolázatlan aromáját magával hordozó olasz kamaszokkal megpakolt busz vitt Padovába. Furcsa, az olasz nők olyan elegánsan öltöznek, a tini lányok ezzel szemben úgy néznek ki, mintha bármely pillanatban készen állnának, hogy egy fesztiválpromóciós videó statisztái legyenek. Erre mondják, hogy majd benő a fejük lágya?

Padovába nyomtatott térképpel (tudom, Google Maps, de kifogott rajtam, ne beszéljünk róla), és a látnivalók előre kijegyzetelt listájával érkeztem meg. Ha egy fél délutánod van bejárni egy várost (ami Padova esetében bőven elegendőnek bizonyult), rendelkezned kell haditervvel. Padova gyönyörű, a meleg színekre mázolt házak önmagukban jókedvre derítenek, az itthoni dupla számjegyű mínuszok és a szmogköntösbe csomagolt Budai Vár után instant vizuális felüdülés volt. Késő délután letérve a turistakalauzok által kiszabott útvonalakról az utcák teljesen kihaltak, néha már illetlennek éreztem a magam után húzott bőrönd visszhangzó gurgulázását.

padova

A Prato della Vallé a város egyik nevezetessége, a maga 89 ezer négyzetméterével Európa legnagyobb terei között tartják számon. Ez a grandiózus, ellipszis formájú tér, az azt szegélyező mézeskalács házakkal, középen a parkkal és a szentek szobraival jó példája az olasz urbánus látképnek. Jellemzőek a tágas terek, a telefon kamerája szinte be sem tudja fogni egészben a látványt, mintha az építészek csak nagy léptékben tudtak volna gondolkozni. Aztán hirtelen észbe kaptak, és helytakarékosság címén egymáshoz préselték a házakat, kialakítva azokat a tipikus kis szűk olasz utcákat.

Verona – 2. nap

A második napra jutott Verona, a szállásadó városom. Barátnőm lakásából indultam a felfedező körutamra, és nagyjából 200 méter után már rossz felé mentem, de 15 perc kóválygás után rátaláltam a helyes ösvényre. E kis intermezzo után már igazán semmi sem állíthatott meg, hogy elmenjek Júlia házához, és megfogjam szerelemhozó mellét. Egy valamivel mégsem számoltam; a turistákkal. A szerelmet januárban is sokan keresik, Júlia mellén pedig egyfolytában lógott egy kéz, ami felváltva vezetett a kamerák hadának kajánul grimaszoló ötvenes úriemberhez vagy egy ázsiai tinihez. A szerelemről aznap lecsúsztam…

verona

Verona egy kis ékszerdoboz, az egyik leghangulatosabb hely, ahol valaha megfordultam. A Piazza Brá a város központja, itt található a mini Colosseumként aposztrofálható Aréna. Itt is ebédeltem, amiért meg is kaptam a letolást, hogy tipikus turistaként a leglehúzósabb helyek egyikére sikerült beülnöm. A napsütésben elfogyasztott kagylós spagetti és a háttérül szolgáló ókori építmény összhatása megérte azt a pár plusz eurót. Az itthoni konstans szürkeség után szinte éreztem, ahogy buzog az ereimben a D-vitamin.

Velence – 3. nap

Ha vezetnék bakancslistát, biztos elsők között szerepelne rajta a „napfürdőzni Velencében”, de nem is tudtam, hogy vágyhatok rá, amíg meg nem tettem.

velence

És azt sem tudtam, hogy teljesen bakancslista-kompatibilis tétel lehet a főútról letérve egy eldugott kis velencei bisztróban meleg prosciuttos-mozzarellás paninit enni, ahol a hatvanas pultos pasas már délután háromkor borvirágosan hangos jókedvében van. Egyedül voltam, és a térkép csak a valóság banális vonalrajza volt, és nem egy számomra előre elrendelt útvonal jelzője. Így vettem két euróért egy antikváriumban printeket, és okoztam megrökönyödést egy csokibolt eladójának, hogy turistaként odakeveredtem.

Bologna – 4. nap

Szombaton Bologna volt a soros, ahová hárman mentünk. Talán a ködös idő, az előző három nap során lenyomott kilométerek és a látottak tettek immunissá az új dolgok befogadására, de azt kell mondanom, csalódás volt nekem ez a város. A piszkos házak és a sok tégla épület nem tett rám pozitív benyomást. Nem is időztünk itt sokáig.

bolognaFél Treviso – 5. nap

Visszafelé a vonat-Padova-busz-Treviso-repülő-Budapest utat tettem meg, ami most leírva tűnik igazán hosszúnak, megélve sokkal rövidebbnek tűnt – az új helyek és élmények hatása alatt. Padovában egy 4 eurós cappucinóval zártam a vakációt a 180 éves Pedrocchi kávézóban, megadtam a módját, ha már ez volt az utolsó íz, amit hazahozhattam Olaszországból.

unnamed-11

Szöveg és fotók: Szász Nóra

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s