Taktikus blaszfémia: vallás a divat reprezentációjában

A kultúra, a vallás és az öltözködés interakciója szerteágazó eszközkészlettel fogja keretbe a kulturális szokásrendszert, a konvenciókat, az intézmények és a személyek közötti non-verbális kommunikációs értelmezéseket.

Jól tudjuk, hogy az öltözködés, illetve maga a ruha az identifikáció eszközeként, nemcsak egy testet takaró textildarab, de az én- és a csoportreprezentáció kulcsa is egyben, ami a társas érintkezések során az egyik legfontosabb információs jelkészletet hordozza. A dress code ismerete a bebocsátáshoz szükséges jelszó is egyben.

A ruha funkciója maga a megjelenés; ahogy láttatjuk magunkat a nyilvános térben, melyből a nem, az etnikum, a társadalmi státusz, a kor és a vallási hovatartozások a legalapvetőbb olvasható kódok. Elég, ha csak az egyházi ruhaneműk speciális szín- és szabásvonalára gondolunk, mely éles határokkal el is különíti magát a szekuláris világ profán színtereitől. A patriarchális felépítettségű katolikus egyház testformákat takaró ruhaneműiben is manifesztálja a hierarchikus lépcsőfokokat, a rituális és a szentség által előírt időtlen szimbolikát, mely élesen elhatárolódik a fogyasztói társadalom felhalmozó attitűdjétől.

Dolce & Gabbana

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy minden kultúrának szeretet-gyűlölet kapcsolódási pólusai vannak a valláshoz, melyben az istenábrázolás tilalma a mai napig bálványimádás kategóriájának minősül, mely beépült a kollektív tudattalanunkba. Mi történik akkor, ha a divatipar kisajátítja ezeket a vallási reprezentációs formákat és lehúzza a hétköznapi profán világba, sőt, appropriálja magának? Lehet-e az istenkáromlás taktikus? Beszélhetünk-e szentségsértésről mint promóciós eszközről? A biblikus narratív reprezentációk, a katedrálisok ikonképeinek áhítata vagy éppen a Madonna-képek szexuliazálása részei a catwalk univerzumnak is.

A szentség és a blaszfémikus ábrázolások az öltözködés történetében is visszatérő ambivalens koncepciók, melyek keverednek a dekadenciával, a szexualitással, az egyház ellenességgel és az egyéni narratívákkal. A divat a keresztény motívumok és az egyházi viselet kisajátításával az elitista konzervatív szokásrendet pofozgatja. Elég, ha csak Madonna 1989-ben megjelent Like a Prayer kislemezére gondolunk; az énekesnő popzenészből nemcsak popikon lett, de olyan idol ráadásul, aki a katolicizmust a női szexualitással vegyítve vált istenkáromló trash ikonná. Olyan volt, akit mindenki elítélt, miközben a nézők vágytak a voyeur szerepre is, bár ezt szégyellte bevallani a kispolgári fanyalgók tábora.

1996-ban aztán végigvonult a megtestesült ateista kiáltvány Alexander McQueen kifutóján, ahol Dante pokla nem a legmélyebb antiutópiát jelentette, hanem a valóság McQueen-i tolmácsolását. McQueen nem titkolt ateista koncepciójában a blaszfémia és a szépség különleges kontraverziója jelent meg a szexualitás, a bestialitás és az erőszakosság reprezentációjában. A show kezdetén megszólaló orgona emelkedett hangja betöltötte a szent teret, a szituációt pedig csak a váratlanul eldördülő puskalövés zaja lökte vissza a valóságba.

A katolikus egyház rugalmatlansága azonban a divat szabad kifejezési formáját is rendre utasította. Versace-t a „the devil made me do it”-féle feliratos pólói miatt kritizálták, Dolce and Gabbana katolikus referenciái állandó összeütközések kérésztüzébe került az olasz katolikus egyházzal. John Galliano 2001-es tavaszi-nyári kollekciójában tett direkt krisztusi utalása széleskörű kritikát kapott különböző vallási csoportoktól, Hussein Chalayannél pedig a burka stílusú fejviseletek lépték át az iszlám ingerküszöb szintjét.

Az editorial anyagokban visszatérő motívumként jelennek meg a szupermodellek femme fatale apácaként, hívőként, vagy klasszikus vallási festmények parafrázisában. A 2013-as Vogue Brasil februári számában Izabel Goulart magabiztos apácaként egyszerre luxusban várja a szolgálatot és magasabb rendű egyházi személyként teljes dekadenciával jelenik meg Giampaolo Sgura Cheia De Graça editorialjának fotóin.

A high fashion világa mellett persze ott van a fast fashion brandek neylon pólókra nyomott ikonképeinek trash esztétikája is, amihez az utóbbi időben hozzácsapódott a street art köztéri egyházkritikája, Banksy jóvoltából.

A divat, ahogyan a képzőművészet is, felveszi a társadalmi struktúrában bekövetkező változásokat és kortárs megközelítésekkel reflektál vizuálisan a jelenkori kulturális hatásokra, amiben a vallási dogmák nem változtak, csak a hozzá fűzött remények és az egyházi intézményekkel megfogalmazott elvárások másak. A divatszcéna bennfentesei pedig a street style vonallal belecsepegtetik az elérhető casual wear rétegöltözködésébe ezeket a szezonális trendbe ágyazott finom jelstruktúrákat. Más kérdés, hogy az egyház mennyire érzi fenyegetettnek magát a popkultúrától…

Szöveg: Bea, képek: vogue, the stylewatcher, pinterest

Published by

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s