Irodalom, divat és fájdalom – Sylvia Plath világa

Sylvia Plath, amerikai írónő, költőnő, novellista 1932-ben született Massachusettsben és Londonban halt meg 1963 februárjában, amikor is gázzal mérgezte meg magát. Mindannyian ismerhetitek kalandos élettörténetét, Ted Hughes költővel való bonyodalmas kapcsolatát, fantasztikus Naplóját, Az Üvegbura című regényét, valamint egyedülállóan érzékeny verseit, amelyekben olyan mélységekig jut el, ahonnan aztán nem sikerül visszakapaszkodnia. 

Can you understand? Someone, somewhere, can you understand me a little, love me a little? For all my despair, for all my ideals, for all that – I love life. But it is hard, and I have so much – so very much to learn.

plath1

Plath sokak szemében még mindig egy depressziós, önsorsrontó, lelki beteg, ugyanakkor zseniális költőnő megtestesítője. De ha alaposabban beleássuk magunkat például a Naplójába vagy egyetemista éveinek jegyzeteibe, egy életvidám, nyitott, csillogó és vibráló nőt pillanthatunk meg, akit 1952-ben kollégistaként Manhattanbe hívott az 1953-as alapítású, Mademoiselle nevű, igényes, irodalmi nagyságokat is szerzői között tudó, fiatal nőknek szóló intellektüel divatmagazin. A lap közölte egy írását (sokat küzdött a női orgánumokban való megjelenésért, de ez nem is csoda, azt hiszem), amelynek címe Sunday at the Mintons. 1953-tól vendégszerkesztő lett Mademoiselle-nél, ahol tapasztalatokat és inspirációt gyűjtött a The Bell Jar című novellájához.

A 60-as években a fiatal, okos, egyetemista és dolgozó lányokra targetálták a lapot, igényes, az atombomba korszakának morális kérdéseit boncoló szépirodalommal és divatanyaggal (milyen bizarr így egymás mellett a két téma, nem?) Később is menő magazin volt, neves topmodellekkel a borítóján. 2001-ben aztán megjelent az utolsó szám, a lap már nem érte el a közönséget, de amúgy is válság volt a magazinpiacon. Fénykorában olyan szerzők is publikáltak benne, mint William Faulkner vagy Alice Munroe.

Plath megérkezett  tehát Manhattanbe, beköltözött a Hotel Barbizonba, de sajnos egy  nagyon elidegenedett miliőbe csöppent. Életének ezt a korszakát később három szóval írta le: Pain, Parties, Work. Noha Balanchine-balletteket nézett és a West Side Tennis Clubban sportolt mindeközben, soha nem tudta elfelejteni az itt szerzett szomorú emlékeit.

Vendégszerkesztőként dolgozott tehát egy rövid ideig a Mademoiselle Magazine-nál, interjút is készített Elizabeth Bowen költőnővel, akit ruhákról, stílusról, öltözködésről éppúgy kérdezett, mint az írói létről, az alkotásról. Maga Plath is nagy divatkedvelő volt, Manhattanben gyűjtött nadrágokat, magassarkúkat, ingeket. Részletesen leírta  a glamúr őt körbevevő világát, a szobáját, ahol egy helyre voltak zsúfolva a teás poharak, dzsemes üveg, hamutálak, cigaretták, bakelittelefon, kalapdobozok, parafa táblák divatképekkel, modellek fotói, gitárok stb. Rendszeresen írt ékszerekről, partikról, férfiakról, miközben már éledeztek körülötte a depresszió, a magány és a reménytelenség sötét árnyai.

Beszámolt egy vágyálmáról és egy valódi álmáról is, amelyben Marilyn Monroe meglátogatja őt, fodrászati tanácsokkal látja el, majd Sylvia megköszöni neki, hogy ennyire csodálatos és  kifejezi, mennyire sokat jelent ő mindenkinek. Ha megnézzük Plath képeit ebből az időből, megdöbbenően hasonlónak fogjuk látni őt Marylinhez: nemcsak a ruhái, de a frizurája, a fotókon látható mosolya is olyan, mint Monroe-é. Széles öveket, kúpmelltartókat, kitten shoes-t hordtak akkoriban a fiatal lányok, amelyeket  Audrey Hepburn hozott divatba. 3,5 cm magas sarkával ez a cipőfajta egészen addig a legdivatosabb volt, míg egy jóval magasabb sarkú, stiletto heel nevű cipő ki nem szorította egy időre. A stiletto kést, tőrt jelentett, amely még az 1400-as években alakult ki, harchoz használták, aztán a 20. században cipőt inspirált, amely cipő erotikus fétissé lett. (Manolo Blahnik is készített híres változatokat belőle.)

Plath nagyon szeretett rajzolni, cipőket, esernyőket, növényeket – célja is volt az, hogy megkülönböztethető stílusú grafikussá váljon a The New Yorkernél. Sokak szerint Dunny Harnett akkori modellre is nagyon emlékeztetett a ízlsét, alakját, kisugárzását illetően. Plath olyan nagy hatással van a divatra ma is, hogy komplett szetteket állítanak össze jellegzetes stílusát beemelve.

De mindenek előtt művész volt: nagyon mélyen érzett, nyílt sebként járkált, s minden tapasztalat égette – jegyezték meg közeli ismerősei. Így aztán hamar arra a belátásra jutott, hogy az élete töredéke sem lesz elég arra, hogy elérje, érezze, lássa, hallja, tapasztalja mindazokat, amiket szeretne.

Sok értelmezés jelent meg erről az ellentmondásokkal teli korszakáról és életéről, kezdve Al Alvarez cikkeitől a The Observe-ben, valamint Plath öngyilkosságáról a The Savage God (1971) című könyvébe,  az olyan biográfiai munkákig, mint Anne Stevenson Bitter Fame (1989), Jacqueline Rose The Haunting of Sylvia Plath (1991), Ronald Hayman The Death and Life of Sylvia Plath (1991) vagy Paul Alexander Rough Magic (1991) című írásai. Egészen eltérő perspektívákból láttatják e művek Plath-ot, s ennek a változó optikának a meglétére Janet Malcolm mutatott rá a The Silent Woman (1993) című remek könyvében – dekonstruálva  a biográfia és az emlékezés természetét, kimutatta, hogy Plath fikciós karakterré lett a megemlékezések és értelmezések nyomán.

Valódi énje talán jobban érzékelhető, ha meghallgatjuk ahogyan a Birthday Present című versét mondja, illetve ahogyan egy 1961-es BBC interjúban beszél. Isten veled, Sylvia!

Szöveg: Laura

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s