Szubverzív művésznők #1

A nőiséget és a női alkotóművészetet már számos aspektusban vizsgáltuk, újonnan induló sorozatunkban azonban kifejezetten olyan művészeket mutatunk be, akik feszegetve koruk határait és szabályait kiléptek az előre kimért keretből és tehetségükkel teret nyerve hagytak meghatározó művészi nyomot maguk után a művészettörténetben, megtörve a patriarchátus olykor húsba vágó hatalmát.

Nem volt más fegyver a kezükben, csupán a tiszta tehetség egy máig férfiközpontú művészvilágban. De nem hátráltak meg. Elfogadták a kihívását és győztek. Persze, mindez nem sikerült volna nekik, ha nincsenek felvértezve egy-egy formabontóan lázadó alkotói lelkülettel. De lázadni is többféleképpen lehet. A teljesség igénye nélkül jöjjön néhány a legszubverzívebb művésznők közül.

Artemisia Gentileschi

A barokk korban alkotó művész tizenéves korában szexuális erőszak áldozatává vált. „Válaszképp” művészetét fegyverré változtatta. Többször feldolgozta azt a bibliai történetet, melyben Judit megöli Holofernészt. A történet szerint Judit, a gyönyörű özvegy honfitársai megmentésére tett ígérete szerint elment az asszír hadvezér táborába, aki le akarta őket igázni. Judit szépsége megbabonázta a férfit, aki egyáltalán nem érezte veszélyeztetve magát és kedvére ivott-evett. Így aztán miután kellőképpen lerészegedett, Judit lefejezte.

Tettével az ellenséget menekülésre ítélte, városának pedig megnyugvást hozott, amiért évekig dicsőítették. Gentileschi képén a férfit hanyatt döntő, erőt sugárzó nők a bosszúállás jelképei. A hadvezér arca pedig magának az erőszaktevőnek a képmása. Habár Artemisia festői tehetségéhez nem fért kétség, mégis súlyos harcok árán sikerült kivívnia az elismerést. Harcolt. Egyedül. Azért, hogy bebizonyítsa, igenis lehet egy nő is festő. Mindezt egy életen át kísértő és bosszúfestésbe torkolló trauma kíséretében…

Hannah Wilke

Wilke (szül. Arlene Hannah Butter) amerikai származású festő, szobrász, fényképész, videóművész és előadó. Munkáinak központjában a feminizmus, a szexualitás és a nőiség kérdéseinek feltárása áll. Az SOS Starification Object Series-ben (1974-82) Wilke magára ragasztott rágógumikkal állt modellt, pin-up pózokban. A popkultúra egyik jelképévé vált termékkel teletarkított arcán és pucér testén megjelenő már-már bizarr mintázatok hasonlítottak a törzsi szkarifikációra, idézve a rituális testmódosítást – mindezt kortárs formába öntve.

Maguk a szertartás következményeként megjelenő megformázott duzzanatok úgy hatnak, mintha vaginák lennének. Mivel azok. Wilke ezzel a sorozatával éles kritikát fogalmaz meg az amerikai szépségideállal és a nők iránti elvárásokkal kapcsolatban, emellett ráirányítja a figyelmet a férfitekintet (male gaze) tárgyiasító mivoltára.

Adrian Piper

Amerikai konceptuális művész, filozófus. Művészi munkái az osztracizmus, a másság és a rasszizmus ellen szólalnak fel. Catalysis projektjében maga volt a megtestesült humán provokáció. A 70-es években indította el performansz sorozatát, melyet nyilvános helyeken vitt véghez. Volt, hogy törölközőt tömött a szájába és úgy járt-kelt az emberek között. Máskor pedig „WET PAINT!” (frissen festve!) feliratú pólóban ment vásárolni. És olyan köztéri akciója is volt, amikor ecettel, tojással, tejjel és csukamájolajjal kente össze magát, majd egy hetet töltött így a New York-i metró és könyvesboltok környékén. Vagy csak egyszerűen interakcióba lépett emberekkel. Miért csinálta mindezt? Az önvizsgálatot és a fals berögződések, hiedelmek felülvizsgálatát akarta előmozdítani. Előadásainak célja a társadalmi elégedetlenség és végső soron a faji feszültség kimutatása Amerikában.

Maga a „katalízis” kifejezés olyan kémiai reakciót ír le, amelyet egy katalitikus szer okoz, amely változatlan marad. Piper úgy tekintette a közönség reakcióját, mint az érintetlen ágenset. Ideológiai hátterének alapja az a meggyőződés, miszerint, ha feltárjuk azokat a pontokat, hiedelmeket, melyeknek szinte már rabjaivá váltunk, akkor lehetővé válik számunkra, hogy megértsük, kik vagyunk és hogyan létezünk a világban. És az már szentül igaz, hogy vannak nagyon ostoba berögződéseink, melyeket felül kellene írnunk.

Georgia O’Keeffe

Georgia Tottoeanocomita O’Keeffe fontos személyiség volt az amerikai művészetben. Elsősorban festményeiről ismerhetjük, melyekben egyesítette az absztrakciót a tájkép-ábrázolással. Műveinek élesen körvonalazott formái dúsan telítettek heterogén színű, finom átmenetű tónusokkal, és gyakran transzformálta a tárgyát erőteljes absztrakt képekké. Az absztrakciók számos formáját létrehozta művészetében, beleértve a felnagyított virágok közelképeit, melyek formájukban a női genitáliát idézik, habár a művész következetesen tagadta, hogy erről lenne szó.

Érdemes szót ejtenünk szeretője, a modernista Alfred Stieglitz által készített szelíden szenzitív aktfotókra, melyekből mindketten inspirálódhattak. Habár a művésznő érzékenyen ívelt és inkább finoman puhának ható munkái nem egy az egyben sorolhatók a szubverzivitás fogalma alá, mégis méltó helyet foglal el a lázadó művésznők között, testének és lelkének felfedezésével, mellyel új kifejező szabadságot tárt fel a modern művészet női alkotóinak sorában.

Claude Cahun

Francia művész, fényképész és író. Munkái egyben személyes és politikai vonalúak és gyakran áthágta és aláásta a tradicionális nemi szerepek és hagyományok fogalmát. Ő magát legtöbbször agenderként, vagy más néven non-genderként határozta meg, habár a róla szóló írásokban a női névmással azonosítják. Az 1920-as évektől kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással, önarcképek készítésével. Fotóit ma már Cindy Sherman önarcképeinek elődjeként értelmezik.

Képein gyakran ábrázolja magát férfiruhákban és maszkulin frizurával, szemlélve saját önmetamorfóziást, kísérletezve a szerepek adta lehetőségekkel. Cahun úttörő művészete szabadon szárnyalhatott a szürrealizmus égisze alatt, ahol megkérdőjeleződhettek a szexuális és társadalmi konvenciók. Mind ő, mind partnere, Suzanne Alberte Malherbe (vagyis Marcel Moor) meghatározó alkotói voltak e korszaknak, ami kollabjaik kapcsán is szembetűnő.

Cindy Sherman

Igazi művészi alakváltó, aki önmagát „használja” szűrőként, szerepek megtestesítésére alkalmas csatornaként az üzenet közvetítésére. Amerikai fotóművész, filmrendező. Az ismertséget az önmagáról különféle nőtípusokba bújva készített képei tették. Az Untitled Film Stills című munkájában kortárs Arcimboldoként végtelenszer újragondolja önmagát, identitását. Fiktív fényképein szajhaként vagy kislányos nőként is megjelenik.

Láthatjuk úgy, mint Hitchcock hősnője, de a későbbiekben már színes, életnagyságú képein feltűnik ijesztő, már-már horrorisztikus sminkben is. Majd végül eljut egészen odáig, hogy eltünteti magát képeiről. Egyik leghíresebb felvételét 1981-ben készítette, melynek címe Untitled #96 és egyike a világ legdrágább fényképeinek. Művészi kivitelezése nem mutat homogén képet, viszont a lényeg változatlan maradt: „Sherman érdeklődése a változások ellenére is töretlen maradt a huszadik század utolsó évtizedeiben: nem csak a nemi sztereotípiák sekélyességére, hanem a kukkolás borzongató élvezetére is felhívta a figyelmet.”

Francesca Woodman

Amerikai fotóművész. Képeinek központjában a női test és identitás áll. Nagy érdeklődést tanúsított a nők helyzetével kapcsolatos irodalmak iránt. Aprólékos körültekintéssel előkészített és megtervezett fotóin ő maga tűnik fel. Kompozícióinál mindig nagy figyelmet fordított a részletekre. Képeinek kísérteties, (rém)álomszerű hangulatát a választott helyszínek, terek, az ismétlődően feltűnő tükrök és a romantikus ruhák mind-mind fokozzák. Fényképei csendesebb módon felforgatóak, vagy lázadóak. Művészetét egy titkos világ felfedezésére használta, alkotói munkássága az introspektív én szabadságát sugallja. És arra kérdésre miszerint miért önmagát fényképezte, nemes egyszerűséggel ennyit felelt: “így sokkal kényelmesebb, hiszen én mindig kéznél vagyok!

Első fényképalbuma 1981 januárjában jelent meg, de nem élvezte soká a sikert, mert nem sokkal később öngyilkosságot követett el.

Eva Hesse

Német származású amerikai szobrász, jelentős szerepet töltött be a process artban. Ő volt az első olyan művész, aki a maszkulin minimalizmus következetesen racionális művészetét oldottabb irányba mozdította el, de mindeközben megőrizte a stílus makulátlan elemekből épülő, steril struktúráját. Viszont mindezt excentrikusan helyezte el. Pszichikai vagy erotikus tartalmakkal ellátott flexibilis, nyúlékony anyagokat használt és művei gyakran intim testrészek víziójának tűnnek.

Az intuíció és humor által a minimalista értékrendek emberibb viszonylatba kerülnek. Hesse munkái nem egyöntetűek, bevállalja a változatossággal járó rizikófaktort, követve egy jellegzetesen női stratégiát. És ő volt az első, aki feminim, „lenézett” technikákat (képlékeny, organikus anyagok, szövés, horgolás) alkalmazott. Az anyagi folyamatok interakciói révén a szexualitás, emlékezés, humor eszközeit alkalmazta, az emberi testre levonatkoztatva.

Szöveg: Mihucza Niki

Kiemelt kép: Cindy Sherman

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s