Személyes mítosz mint generációs problémák látlelete – Üvegburák a Trafóban

Sylvia Plath neve bizonyára ismerősen cseng legtöbbünk számára, és egyik leghíresebb műve, az Az üvegbura is egyike lett a legtöbbet tárgyalt és legmeghatározóbb 20. századi irodalmi művek sorának. Említett regényéről tudjuk, hogy erősen személyes jellegű, viszont egy biográfiai műnek is lehetnek olyan vonatkozásai, amelyekkel akár generációs szinten is azonosulhatunk. Ezt tárja fel a Trafóban május 22-én bemutatásra kerülő Üvegburák című előadás.

A darab olyan problémákra fókuszál, melyek létező, aktuális kérdései napjainknak, csak éppen sok esetben átcsúsznak a kevéssé tárgyalt kategóriába. Túl sok lehetőség, fiatalkori útkeresés és öndefiníciós kérdések – ezek kerülnek a mű fókuszába. Lázár Helgával, a darab rendezőjével személyes utakról, alkotói folyamatról és természetesen a darab kialakulásának hátteréről beszélgettünk.

Hogyan kerültél a rendezői pályára? Mi motivált abban, hogy ezt válaszd?

Őszintén szólva fogalmam sincs. De arról sem, hogy miért nem volt más alternatívám. Faluról jövök,  nem nagyon rakott irányba senki. Valamiért van bennem ez a gusztustalan önkifejezési kényszer, ami hol ilyen, hol olyan csatornákra talál. Kamaszkoromban látványtervező akartam lenni, ebből vezetett az út a bábszínházhoz, először inkább a bábrendezéshez, és most pedig a bábszínészethez. Nehéz megmondani, hogy a pálya melyik térfelén is állok, talán mindegyiken egy kicsit – és végül is ez tök jó. Szeretném, ha így is maradna. Most Stuttgartban tanulok, a  Hochschule für Musik und Darstellende Kunst bábos képzésén. Ez tulajdonképp egy bábszínész képzés, de bábrendezést és bábkészítést is tanulunk; itt leginkább szabadúszó bábosokat, performereket nevelnek.

Fotó: Lázár-Tóth Anett

Ahogy látom, Magyarországon a bábszínház nem olyan komplex és népszerű, mint például Németországban.

Nem gondolom, hogy ne lenne komplex. Sok, szép és sokszínű gyerekelőadások születnek, az viszont tény, hogy a „felnőttbábszínház” Magyarországon alig-alig létező forma. A célcsoportot nézve nem olyan komplex. Németországban a bábszínházon belüli alfaj a gyerekszínház, odahaza fordítva.

Hogyan szerettél bele a bábszínházba?

A bábszínház áll legközelebb a képzőművészethez, és nálam kamasz korom óta ez a vezérfonál. Képek, formák, színek, anyagok, vizuális konceptek – imádom ezeket kiagyalni, csinálni, csináltatni, működni bennük és működtetni őket.

Hogyan kerültél ki Stuttgartba? Tudatos döntés volt?

Igen is meg nem is. A Színművészeti Egyetemen tanultam bábrendező szakon, amikor kinn voltunk egy fesztiválon az osztállyal Lengyelországban. Ezen a fesztiválon láttam meg egy egyetemi produkciót a Hochschule-től, amibe nagyon beleszerettem. Pont azt láttam viszont benne, amiért belekezdtem ebbe az egészbe:  a szabadon megélt kreativitást. A Színművészetin megtanítják, hogy hogyan foglald rendszerekbe a gondolataid és azt, hogy ezeket a rendszereket miként rakd színpadra. Ebben a szellemben én rengeteget tanultam, miközben kutyául éreztem magam benne. Azt láttam, hogy egyszerűen nem eszerint a logika szerint működöm, és mivel így kell működnöm, pont azt nem tudom csinálni, ami bennem alkotóként érdekes lehet. Fellélegeztem itt, amikor láttam, hogy amit csinálni tudok, annak van és lehet jogosultsága.

The Unlimited String Octett Orcestra

Tervezel-e hosszabb távon ott működni vagy visszatérnél Magyarországra?

Nem tudom. Jelenleg itt vannak lehetőségeim. Amikor először kijöttem, még nem számoltam azzal, hogy ha én nem vagyok Pesten, akkor nem vagyok jelen. És ha nem vagyok jelen, akkor engem pályakezdőként seperc alatt kiír magából a szakma. Lassan másfél éve vagyok Stuttgartban. Nagyon élvezem és jó döntésnek bizonyult, de hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom haza. Most van itt dolgom bőven, de ha hívnának, mennék.

Ahhoz, hogy színházi alkotóként jó és hiteles munkát tudj végezni, azt gondolom, szükség van arra, hogy otthonosan mozogj abban a kulturális közegben is, amelyben éppen alkotsz – vagy legalábbis, megértsd azt. Neked mennyire ment könnyen az, hogy megszokd ezt az új közeget?

Egy pillanatig nem volt nehéz. Az első pár hónapom a konstans eufória volt és traumatizált kelet-európaiként azért ez nagy szó. Tényleg, az egyedüli dolog, amit nem értettem, az az általános nyitottság és bizalom, mindenki részéről, mindenki irányába. Hogy nem mérnek fel centire az első kézfogásnál. Hogy nem néznek félre, amikor sokáig tart összerakni egy mondatot. Az itt tanuló bábosok kétharmad része külföldi, francia, izraeli, orosz vagy spanyol. A báb a közös kultúra.

Vannak-e olyan konkrét műfajok és/vagy témák, amelyeket kifejezetten a magadénak érzel?

Talán ami közös a témáimban az az, hogy személyesek és aktuálisak. Néha furcsán is érint, amikor régebbi előadásaim felvételét viszontlátom vagy, ha nagy szünet után veszünk elő újra valamit: az előadások, amiket készítek, mindig egy-egy időszakom látleletei. Lelki szarokkal, gyerek- meg kamaszbetegségekkel, időszakos leleményekkel. Itt az egzisztenciális szorongás, ott a megfelelési kényszer, amott meg az általános létbizonytalanság, amiben nincsenek egyértelmű célok, viszonyok, nincsenek egyértelmű barátok és ellenségek… Csupa ilyen fényes témák érdekelnek, de mazochista örömet okoz ezekkel dolgozni. Az Üvegburák szerintem egyébként eléggé pontos lett. Nem lett kész, de ezzel együtt is. Hogyan tudsz úgy önazonosan termékeny maradni, hogy közben termékként kell magadat közvetítened? Na, majd ezt is vicces lesz később visszanézni.

Üvegburák (fotó: Geresdi Zsófia)

Az Üvegburákra térve: mennyire ragaszkodik a megvalósult előadás a regényhez? Egyértelmű feldolgozásra számíthatunk vagy inkább csak egy személyes élményt vesz alapul?

Az Üvegbura egy kőkemény személyes mítosz – szerencsére nem az enyém. Alkotóként ezzel, hogy ez a történet egy bizonyos valaki, azaz Esther Greenwood személyes története, mindenképpen kellett valamit kezdeni. Az előadás a regényre épül, bizonyos pontig híven is követjük a cselekményét, és azokat a tényezőket is elég regényhűen mutatjuk be, amelyek a főhőst körülveszik, az ő belső konfliktusát előidézik. Van aztán egy szakítópont, ami után mi egyre inkább elszakadunk a regénytől, a személyes sztori egyre inkább közös történetté alakul, a személyes probléma generációs problémává tágul, és aminek okozója bizony korunk harcos kapitalizmusa, illetve annak ellentmondásos elvárásai.

Miért Üvegburák, így többes számban?

Ez is tulajdonképpen erre vezethető vissza. Sylvia Plath a regényben a saját, privát kis üvegburáját írja le, hogy mi az a fojtogató, megfoghatatlan problémahalmaz, ami őt körülveszi. Ebben szerettük volna felismerni a generációs problémát, és azt, hogy ez ne csak egy bizonyos valaki üvegburája legyen, hanem a miénk és a tiétek is.

Érzékelsz különbséget e társadalmi jelenségnek a vizsgálatakor mondjuk a német és a magyar körülmények között? Vagy globálisabb jelenségnek mondanád azonos jellemzőkkel és emberi reakciókkal? Arra számítasz, hogy a magyar közönség is ugyanúgy fogadja azt, ahogyan ezt feldolgoztátok, mint ahogy a német közönség fogadta?

Nehéz, mert nem szeretnék általánosítani. Ha a formát nézem, arra tippelnék, hogy ahogyan fogalmazunk, talán a két kultúra ízlése között lehet. A kortárs német bábszínházban szokatlanok a történetek, furcsa is volt az ittenieknek, hogy lineáris történetmesélő-módban indulunk. Magyarországon inkább az lesz számomra a kérdés, hogy mennyire tud majd a magyar közönség azzal menni, ha ez a történet széttöredezik – de igazából nem hiszem, hogy ezzel különösebb gond lenne.

A társadalmi jelenségről, mint olyanról, még nehezebb beszélni. Ahol most vagyok, nagyon kis szeletét tapasztalom meg ennek a generációnak. Nagyon szerencsés szeletét, akiknek alapvetően ilyen fajta jelentősebb problémái nincsenek. Talán mert jólétben, elfogadásban és egy, a miénknél jóval egyértelműbb közegben nőttek fel, magukkal szemben is elfogadóbbak. Nem tudom, hogy ez általánosságban mennyire jellemző – valószínűleg eléggé, kisebb különbségeket látok ember és ember között, kisebb harcokat egy-egy pozícióért, kevesebb a bunyó és kevesebb az önemésztés, mint otthon, van viszont a vécékben laktózmentes tejből készült vegán szappan érzékeny bőrre. Gábor Sárával, az adaptáció készítőjével inkább abból indultunk ki, amit otthon mit tapasztaltunk. Ez az öndefiníció-kényszeres, törtetéses, egzisztenciális káoszban tapicskoló fiatalság-élményünk mindkettőnknek Magyarországról származik. De itt sem akarnék általánosítani. Maradjunk abban, hogy ez az én élményem.

Üvegburák (fotó: Geresdi Zsófia)

Mesélnél kicsit az előadás kialakulásáról, arról, hogy hogyan állt össze ez az alkotói csapat, akikkel dolgoztatok?

Ennyi előkészületi munka még egyetlen darabomban sem volt. Tulajdonképpen egy éven keresztül folyamatos gondolkodás tárgya volt a csapatban. Gábor Sári, dramaturg, Geresdi Zsófi (díszlettervező) és Tarr Bernadett (zeneszerző) – velük négyesben gondolkodtunk erről. Nagyon sok metatudás gyűlt össze a témáról, amivel már könnyű volt odamenni a három színészhez (Alessandra Bosch, Anika Herzberg, Sarah Wissner). Ez kellett is, mert nagyon kevés időnk volt a darabot összerakni. Mérhetetlenül aránytalan az, hogy mennyit gondolkodtunk rajta és mennyi idejük volt a színészeknek megérezni, kialakítani, megcsinálni a dolgot – szerintem ehhez képest döbbenetesen hamar ráhangolódtak. Egy nagyon jó és inspirált próbafolyamat volt. Fejben és testben is. Jó volt csinálni. Érdekes még, hogy koloniálisan dolgoztunk, a próbák itt zajlottak Stuttgartban. Ez azt jelenti, hogy a nappalinkban lakott a stábunk magyar fele. Ettük egymást kajáját, szagoltuk egymás lábát. Eléggé intenzív munkafolyamat volt.

A németországi bemutató után milyenek az első visszajelzések, milyen reakciókat tapasztalsz a közönség részéről?

Én mindenképpen elégedett vagyok, pedig ez elég ritka nálam. Jó úton van az előadás, jól működnek együtt a lányok. Alapvetően pozitív a visszhangja. A visszajelzések alapján talán az a nehéz a nézőnek, hogy hogyan tud átkattanni az első rész után a második részre. Az első rész egy videotechnikával kombinált árnyjáték, ami egy vezetett, tulajdonképpen élő animációs film, a második része viszont teljesen improvizatív. Van egy váz a színészeknek, amit jó, hogyha használnak, de alapvetően minden ott születik és alakul. Szóval van egy elég éles váltásunk, amit úgy kellene megdolgozni, hogy nem tompítjuk el. Jó kis feladat.

Fotó: trafo.hu/uvegburak

Végül, milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

Szeretnék még bambulni. Egy-két hétig minimum. Futni és biciklizni. Gyors egymásutánban volt most két nagyobb munka, jó érzés csak nézni ki a fejemből. Tavasszal egy francia rendezőpárossal dolgoztunk együtt az osztállyal a Zitternben, egy hónapra jött erre az Üvegburák. Nyáron fesztiválokon játszunk majd az egyetemmel, ősszel egy marionettistával fogok dolgozni, aztán megrendezem életem első gyerekelőadását. Mindegyiket nagyon várom. Izgulok. De előtte még futok. Jó sokat.

A darab május 22-én érkezik a Trafóba. Jegyeket és további információkat ITT szerezhettek!

Szöveg: Salvai Ramóna

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s