A punk nem halt meg, csak átalakult

„Amit most csinálok, még mindig punk – még mindig arról szól, hogy felemeljem a hangom az igazságtalanság ellen és elgondolkodtassam az embereket, még akkor is, ha az kényelmetlen” – írja Vivienne Westwood önéletrajzi könyvében.

Amit ma a westwoodi értelemben punknak tekintünk, egy apró londoni butikban fogalmazódott meg a hetvenes évek közepén. A tervezőnő Malcolm McLarennel a Kings Road 430 szám alatt nyitotta meg első ruhaboltját. Sőt, egyszerű butik helyett sokkal inkább egy olyan teret, atmoszférát teremtettek, amely találkozási lehetőséget kínált az egyes művészeti ágak, valamint a kívülálló fiatalok számára, akik lázadtak az adott politikai, társadalmi rendszer ellen, és nem féltek véleményük nyilvános felvállalására, viselésére, hangoztatására.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ami Londonban Westwood és Malcolm kezei alatt megszületett, egyáltalán nem előzmény és példa nélküli. Egyidejűleg New Yorkban is formálódott egy punk szcéna, ami nagy hatással volt a brit színtér alakulására. Habár a vizualitás, a dizájn leginkább Westwood kreativitásának köszönhető, Malcolm McLaren volt az, aki az USA-ban, főleg New Yorkban szerzett tapasztalatait és a Szituacionista Internacionálé nevű mozgalom iránti érdeklődését adta inspirációs forrásként. 1973 nyarán pedig együtt is jártak New Yorkban, ahol megismerkedtek az amerikai punk szcéna színe-javával, kiállítottak a Chelsea Hotelben, meglátogatták Warhol Factoryját és persze meghatározó élményeket szereztek.

Ami említésre méltó különbséget jelent a két térség között – Vass Norbert punkkutató történész szerint – az a punk ellenkulturális jellegének erőssége. Míg az első punk bandák az USA-ban formálódtak és az öltözködési stílusban megjelenő formabontó DIY eljárások is ösztönösebb kísérletezések voltak a keleti parti értelmiségi fiatalok körében, addig a brit punk mozgalmat egy tudatosabb, megkonstruáltabb egységben látjuk.

S habár a társadalmi viszonyokkal való szoros kapcsolat nem vitatható, a komplex élmény, az életérzés, ami egységes képpé állt össze a Kingsroad 430 alatt, valamivel átgondoltabb koncepciót, akár konkrét üzleti stratégiát sejtet. Westwood és McLaren nem csupán arra érzett rá, hogy mi mozgatja meg a korabeli fiatalság egy csoportjának fantáziáját, hanem arra is, hogy hogyan formálhatja látható, hallható, tapasztalható valósággá a korszellemet.

Az pedig, hogy a brit punk viselhető stílusjegyei és elemei ikonikussá és példaértékűvé/iránymutatóvá váltak és maradtak a későbbi évtizedekben is, főleg Westwood tervezői, alkotói zsenialitásának köszönhető. A DIY elv, a semmiből való teremtés és az új lehetőségek keresése ugyanis kiskorától életének, történetének része. Éppen emiatt szabásvonalai, megoldásai utánozhatatlan autenticitást hordoznak magukban.

Punk’s not dead – ezen a címen jelent meg debütáló albuma a The Exploited nevű skót punk bandának 1981-ben, aztán ugyanezen a címen mutattak be egy filmet 2007-ben. Vivienne Westwood is ezt sugallja, amikor környezetvédelemről, emberi jogokról vagy éppen az ageingről beszél. A punk utóéletéről és annak „eredetiségéről” ugyan vitatkozhatunk, jelentőségéről viszont semmiképp sem.

Máig állandó inspirációként van jelen a divatban; a high fashiontől a fast fashionig újra és újra beszivárognak stíluselemei, s ugyanúgy alkalmazzák pusztán esztétikai okokból, mint jól átgondolt koncepciók szerint, aktuális helyzetekre reflektálva, mögöttes tartalmakra építve.

A zenét tekintve számos olyan banda formálódott a közelmúltban is, melyek a valamikori punk zenei stílusjegyeire építkeznek, talán még nosztalgikusan meg is idézik a nagyöregek taktusait, de aktuálpolitikai vonatkozásoktól mentesen tömegkulturális termékként lázadás és véleménynyilvánítás helyett az MTV toplistáján végzik. Vass Norbert szerint ugyanakkor a kommercionalizálódás nem jelent feltétlenül szakítást a stílus gyökereivel, és talán nem is kevésbé értékes, mint azok a formációk, akik elveikben ma is igazodnak a szubkultúra aktuálisan fennálló, rendszert bíráló vonalához.

2011-ben a MoMA-ban szerveztek egy retrospektív kiállítást, mely a punknak állított emléket. Dresscode-ot nem határoztak meg, a megnyitóra érkező vendégek többsége viszont alkalomhoz illően, a punk fénykorának legjellemzőbb viseleteit magára öltve jelent meg – mint egy tematikus jelmezbálban. Westwood szerint inkább emlékeztet az esemény egy, a hetvenes évekbeli stílus iránti tisztelgésre, mint az életérzés aktuális interpretációjára. Míg a többség viselte, addig Westwood – aki egyébként egy Julian Assange-fotót tűzött a pólójára – sokadszorra is képviselte a punk szubkultúrát.

Mindezeket figyelembe véve joggal fogalmazódik meg bennünk a kérdés, hogy akkor mégis mi maradt mára a punkból? Lehetséges lenne, hogy pusztán stílusjegyek, egy maszk, néhány akkord és az elmaradhatatlan szlogenek ízléses egymásmellé rendezése jelenti azt, hogy a punk kategóriájába sorolhatjuk magunkat vagy az alkotásunkat?

Vagy létezik még az az életérzéstől motivált alkotói ösztön, ami az igazságtalanság elleni felszólalásra való vágyhoz audiovizuális kontextust, zenét, öltözéket, művészi, kreatív önkifejezési formát társít? Szakértőnk úgy véli, hogy habár a punk mainstreambe illesztett verziójával találkozhatunk inkább, utóhatása vitathatatlan – mind zeneileg, mind a divat tekintetében –, és olyan kisebb alternatív csoportosulások is léteznek, amelyek elveikben követik az irányzatot, vagyis a valamikori punkot. Ezek mellett a foglaltházi kultúra, a DIY-hozzáállás, mely ugyan inkább nyugaton jellemző, is említésre méltó örökségek.

Biztosítótűk, extravagáns frizurák és experimentális gitárhúrtépkedés ide vagy oda, talán nem is az a lényeg, hogy a már megfogalmazott formulákat újra magunkra öltve kiáltsunk valami olyanért, ami már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt aktualitását vesztette. Sokkal fontosabb a példa, amit egy csapat rebellis fiatal összművészeti alkotásként állított elénk.

A divat a gazdaság egyik legjelentősebb iparága, az öltözködéskultúránk a korszellem vizuális leképeződése, a zene pedig egy olyan erő, ami láthatatlan szálakkal képes tömegeket összefogni és közösséget formálni.

A művészetek találkozása a korszellemmel kulturális kontextust képez, egy mellékágat a főárámból kikívánkozóknak, otthont és találkozási pontot a változtatásra nyitott egyéneknek. Fennálló rendszereket megkérdőjelezni lehet, sőt, szükséges is. A tartós és stabil változás viszont az arra nyitott egyének közösséggé alakításával lehetséges. A punk életérzés és a köré épült összművészeti közeg pedig a társadalmi felelősségvállalás alternatív, ám jelentőségében valószínűleg alábecsült módjának követendő, újraértelmezendő példája.

Szöveg: Salvai Ramóna, képek: Tumblr

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s