„Nem akarok többé bolond lenni!’’ – Cinthya Dictator

Kevésszer fordult elő eddig a Rebellive életében, hogy tévés celebritások felé fordult, aminek egyszerű oka van: sajnos nagyon ritka, hogy a mai magyar médiapiac olyan aktorokkal dolgozik, akiknek azonosítható értékteremtő, művészi ambíció vannak – ennek miértjei és velejárói egy külön esszé témája lehetne.

Mindenesetre bennünk nem halt meg a remény és mint tudjátok, szeretünk mélyre ásni, úgyhogy engedjétek meg, hogy bemutassunk nektek egy olyan személyiséget, akivel ugyan a bulváros szereplései kapcsán találkoztunk először, de a fotográfiával kapcsolatos gondolatainak, törekvéseinek tükrében bízunk abban, hogy egy picit sikerül árnyalnunk a vele kapcsolatban kialakult képet és egyéb fórumokon is teret nyernek munkái, elképzelései, továbbá lehetőséget kap a további szakmai fejlődésre. Cinthya Dictatorral beszélgettünk.

Hogy került a művészet az életedbe? A fotózáshoz kapcsolódó tudásod mekkora részét köszönheted magadnak és mit adott a MOME számodra?

A fotózást olyan 15 éves koromban kezdhettem, teljesen öncélú volt, hiszen a MySpace profilomat akartam minél vonzóbbá tenni. Ez tulajdonképpen annyira bejött, hogy felvettek a MOME-ra, ez a rövid verzió (nevet). Autodidakta módon tanultam világítani, vásároltam kültéri reflektorokat, sütőpapírból csináltam fényterelőket, azzal derítettem, valahogy ösztönösen ráéreztem a fényekre. Egy ponton túl nemcsak a profilképek gyártása volt a cél, hanem elkezdtem témákra reflektálni – már akkoriban is sokat olvastam, érdekelt minden, ami a világban történik, történt.

Foglalkoztam a női emancipációval, AIDS-szel, különböző történelmi korszakok borzalmaival. Olyan dolgok voltak ezek, melyek egy tinit foglalkoztatnak, hiszen általában ekkor döbbenünk rá a világra. Eredetileg a Képzőre akartam jelentkezni, nem akartam fotós lenni. Számos ága érdekelt a művészetnek, legyen az festés, szobrászat vagy videózás. 18 évesen jelentkeztem az Intermédia szakra, eljutottam az utolsó fordulóig, akkor estem ki. Rákövetkező évben már tudtam, hogy az Isten így gondolta, hogy nem vesz fel a Képzőre – a MOME-n láttak bennem lehetőséget. Volt szépérzékem, egy saját szabályrendszerem arra, hogy hogyan komponálok meg egy képet, viszont ezt a giccset letisztították rólam az évek alatt, úgy, hogy közben nem akartak megváltoztatni. Rendkívül sok vagyok, tudom, a személyiségem sem egyszerű, de ők nem mondták azt, hogy „Cinthya, ez rossz!”. Egy kérésük volt, hogy szakadjak el a komfortzónámtól és a kliséktől.

Hogyan látod magad fotóalanyként és fényképészként? Milyen önreflexiókat azonosítasz, amikor magadat fényképezed és hogy érzed magad a kamera mögött?

Én elsősorban inkább art directornak tartom magam – nem a fotográfiához való vonzalmam vezérel, hanem az önkifejezés az, ami motivál. Az, hogy sokszor a saját fotóimon is én vagyok az alany, az pont amiatt van, mert a saját történeteim, a saját gondolataim szülik az eredményt. A saját létezésemet találom érdekesnek, a saját szűrőmön keresztül vizsgálom a világot. Ha nem magamat fotózom, akkor olyan emberekkel dolgozom, akik közel állnak hozzám és tudom őket idealizálni, látok bennük valamilyen „múzsakapcsolatot”.

Mostanában az általad publikált fotók között egyre ritkábban jelennek meg önportrék…

Mióta két éve lediplomáztam, nem fotóztam magamat. Ha mégis, akkor az általában egy korszaknak a lenyomata, egy külső, egy tekintet. Míg régen nagyon megrendezetten fotóztam, lelki pillanatokat örökítettem meg, az önportréim most már inkább korlenyomatok. Ez talán azért van, mert mostanában egy kicsit másban élem ki az önkifejezést – elkezdtem szobrokat csinálni, fémből készítek ékszereket. Most inkább kézzel fogható dolgokat akarok alkotni, nem pedig órákig ülni a gép előtt és fotókat szerkeszteni – ennek ellenére továbbra is portréfotósnak gondolom magamat.

Miért pont annak? Hogy jött a portréfotózás?

Imádok hidat építeni önmagam és az alany közé, amikor fotózok. El kell érni, hogy az alany ne akarjon más lenni, ne akarja azt, hogy gondoljak róla valamit, hanem tényleges valójában nézzen rám. Az alkalmazott fotográfia távolabb áll tőlem, mert nem szeretek emberek önbizalmával játszani. Számomra a szépség személyre szabott, de van egy konvencionális szépségidea, amit közvetítenek az embereknek, és ezt nem lehet mindenkire ráhúzni. Ezért kell megtalálni magunkban a saját szépségünket. Hogy egy kutyás hasonlattal éljek, egy bulldogból sosem lesz agár. El kell fogadnunk, hogy emberekben vannak típusok, amiken ideig-óráig tudunk alakítani, de radikális változtatásokra nem vagyunk képesek. Ha fotózol, adsz és elveszel valamiből. Fotóztam szépségkirálynőt is, jól sikerült az az anyag is, mégis egy olyan lány van a képen, akinek tökéletesnek kell lennie. Őt hiába próbáltam megnyitni, nem sikerült annyira, ami nem csoda, hiszen évek óta arra készült, hogy ő legyen a világ szépe.

Egyre többen foglalkoznak fotózással. Mit gondolsz, hogyan tud egy fotós hiteles lenni és hiteles maradni Magyarországon?

A fotózás legnagyobb része szerintem a szellemi tudás, intuíció és a szépérzék – ha ez nincs meg, akkor hiába tudod, hogy hány blende, milyen az izzó vagy, hogy milyen objektívvel fotózol. Én éveken keresztül ösztönösen kezeltem a fényképezőgép beállításait, nem volt egy megalapozott ismeretem. Az intuícióim vezettek. És jól vezettek.

Fontos a saját lelked tettenérése, a környezeted folyamatos demonstrációja és elemzése. Mindig próbálom megfogni és érzékelni a megfoghatatlant, ez egy plusz képesség, ami vagy megvan valakiben vagy nincs. Fotózzon mindenki, akinek van kedve hozzá vagy jól esik neki, de sok a különbség aközött, ha érzed és ha tanulod.

Ezek szerint tehetséges embernek tartod magad?

Folyamatosan ingadozik az önbizalmam, főleg a fotózással kapcsolatban, sokszor megijedek a feladatoktól, az akadályaimat magamnak építem fel. Szerintem tehetséges vagyok, ugyanakkor korlátozom magamat. Lehetnék sokkal jobb is. Ha nem ilyen ingadozó lenne a személyiségem, akkor sokkal büszkébb tudnék lenni magamra. Születtem egy bizonyos fokú tehetséggel, de bőven van még hova fejlődnöm.

Szerintem minden egyes emberben van valami tehetség. Ha nem vagy jó tanuló, nem jelenti azt, hogy tehetségtelen lennél, mindenkinek megvan a helye ebben a világban. Ha rájöttél, hogy hol, akkor óriási szerencséd van. Ha kudarc ér és nem vagy ügyes abban, amit csinálsz, csak tovább kell keresned.

Terápia a fotózás?

Abszolút. Minden fotózás alkalmával egy időszak feszültsége gyűlik fel bennem. Ha én fotózok, annyira agresszív vagyok, hogy hozzám se lehet szólni, annyira koncentrálok arra, ami történik, és annyira félek attól, hogy nem úgy alakul, ahogy terveztem. Ha vége és sikerül, ott a kép, elképesztően euforikus boldogságban vagyok, úgy érzem, érdemes volt megszületnem.

Persze, idegen előtt ezt a fajta feszülést nem éreztetem, viszont ha mondjuk az anyukám vagy Viktor, a párom van velem, tudják, hogy kő kövön nem marad. Nem bántanék meg soha senkit, de a közeli hozzátartozóim környezetében megmutatkozik, amit valóban érzek. Türelmes vagyok a nap x órájában, de amiatt, hogy ismert vagyok, nagyon sokan megmondják mit, hogyan kell csinálnom, ez a feszültség pedig sajnos mindig otthon csattan.

Milyen a viszonyod a divattal?

Elég nagy sztereotípia rólam, de nem vagyok nagy divatrajongó. Sokan nem is gondolnák, de 14 éves koromig az anyukám öltöztetett. Most is, ha bemegyek egy boltba, 5 perc alatt kiválasztom, ami tetszik és kijövök. Sosem voltam az a fajta, aki divatblogot nézeget vagy Vogue-ot olvas. Szeretem a korszakokat, sok ’’idolom’’ van, akik hatnak rám, most például a hippi korszak és a Flashdance befolyásol a legjobban. Rövid, göndör hajam van, imádom a kerek napszemüvegeket, a magas derekú farmernadrágokat, telitalpú cipőket, ezzel korrigálom, hogy nagyon alacsony, 158 centi magas vagyok. Sokféleképpen jelentem már meg a médiában, de a stílusváltásaim nem tervezett döntések, nem kell semmi komolyabb magánéleti dolgot beleképzelni. Nagyon stabil ember vagyok, kötődöm az emberekhez, a hűség motivál a legjobban. A szeretteim fixen jelen vannak az életemben, csak a külsőm változik. Az öltözködés egy játék, amit minden nap élvezek, színesebbé teszi az életem.

Ha fotózok, szeretnék minél jobban elhatárolódni a ruháktól – vagy egyáltalán nem használom őket, vagy csak egyszínű alapdarabokat, ékszert pedig szinte soha. Ez azért lehet furcsa, mert a való életben „csicsás” vagyok, de ezt sem a divatra, hanem a kreativitásra fűzném rá. A napom első kreatív pontja az, hogy felöltözöm és kifestem magam, de nem ez a legfőbb dolog az életemben. Az ékszertervezés, mint említettem, most nagyon érdekel, elkezdtem ötvös mellett dolgozni. Fontosak számomra a szimbólumok, az, hogy tudjak embereknek olyat adni, amit ők adhatnak tovább, ezzel egyfajta szövetséget kialakítva köztük. Az, hogy kitaláljam, hogy egy pólón hol legyenek a gyöngyök, nem érdekel, ugyanakkor nagyon tisztelem azt, aki képes megálmodni egy kreációt. Ha egy menő divatmárka vagy tervező felkérne, modell szívesebben lennék, mint fotós.

Elég megosztó karakterként vagy jelen a médiában. Mik a tapasztalataid, hogyan viszonyulnak hozzád a „civil” emberek?

7-8 éve egy X-Faktor reklámban indult a karrierem, nagyon fiatal voltam, és véletlenül sikerült az egész, fel sem tudtam fogni, hogy ez mivel jár. Más már 3 éves korától arra készül, hogy híres lesz, én sosem foglalkoztam ilyesmivel, csak fotózni akartam. Számomra egy hírességnek legyen tartalma! Nagyon sajnálom, hogy a magyar média nem tud hiteles dolgokat közvetíteni, mindenki meg van címkézve. Én a „hisztis hülye picsa’’-címkét kaptam.

Volt egy daganatos betegségem, amit egy reality show végig rögzített, persze, hogy az ember hisztizik, ha rákos. 22 éves voltam, az első szerelmemmel akkor költöztem össze, kiderült, hogy beteg vagyok. Mindeközben plusz hat ember beköltözött az életünkbe, reggeltől estig forgattunk. Ami 15 perc alatt lement a tv-ben, az volt, hogy reggel 9-től hajnal 2-ig forgott. Közben kezelésre jártam, Hal a tortánt forgattam, Mokkáztam reggelente, felfordult az egész életem. A barátommal is folyton veszekedtünk, megrémítette, hogy beteg vagyok. Tényleg minden egy nagy káosz volt és ebbe nem gondoltak bele az emberek. „Hülye lófejű anorexiás kurva’’ – ilyeneket kaptam.

Egy időben nagyon szégyelltem a médiás múltamat, utáltam, hogy így alakult, nem szerettem a megítélésemet. Időközben viszont rájöttem arra, hogy, ha most találkoznék a 22 éves énemmel, akkor azt mondanám neki, hogy „figyelj, tök menő vagy és jól csinálod’’. Most persze már nehéz kijavítani ezeket a dolgokat, de én bízom benne, hogy sikerül és az emberek egyszer meglátják az igazi valómat. 27 éves vagyok, szerintem még időben vagyok, talán a legjobb korszakban.

Pozitív vonzatai nem is voltak a médiának?

Egy önkifejezésre hajlamos embernek nagyon fontos, hogy legyen közönsége. Ha most kiteszek egy képet az Instagramra, nagyon sokan látják, ha posztolok egy interjút Facebookra, azt sokan elolvassák. Nagyon sok olyan helyre eljutottam, ahová talán a média nélkül sosem kerültem volna. Utaztam a TV által Horvátországba, Tunéziába, voltam tanyán, ahol földet műveltem, trágyáztam, olyan dolgokat csináltam, amit egy Pesten élő ember sosem fog. Léptem fel cirkuszban, kötéltáncoltam teltház előtt, tényleg rengeteg szürreális dolog történt velem, ami számomra nagy boldogság. A minap pont fotóztak egy esküvői magazinba és megkérdezték, milyen esküvőre vágyom. Azt, amit egy nő az esküvőben kiél, a felhajtás, a szép ruha, a fotózás, én a privát életemben megéltem a média által.

De ahol süt a nap, ott árnyék is van. A médiának köszönhetem azt is, hogy úgy csináltam végig egy betegséget, hogy fel sem fogtam, mi történik velem – amikor vége lett a valóságshow-nak, akkor dolgoztam fel. Jobb, hogy nem az történt, hogy beteg lettem, halasztottam az egyetemen és otthon belesüppedtem a gondolatba, hogy vajon mi lesz velem. Végig forgattam, mentem a kezelésekre, az egész onkológia nézett a TV-ben, minden sugárkezelés alkalmával egy nagy körben összegyűltünk a többi beteggel és beszélgettem velük.

c10

A szerelmet is a médiának köszönheted tulajdonképpen.

A Viktorral való találkozást szerintem nem tudtam volna elkerülni sehogy. Amikor az X-Faktor reklámfilmet csináltuk, pont akkor lett vége a Csillag Születiknek, amiben ő szerepelt. Találkoztunk néhányszor, de sosem foglalkoztunk egymással. A MOME-s felvételim után a gólyatáborban volt egy osztálytársam, aki ismerte Viktort, ő mondta, hogy van egy fiú, akit talán én is ismerhetek és pont olyan, mint én, nagyon összeillenénk. Ezt – mint utóbb kiderült – Viktor is végighallgatta, és még aznap este elkezdett írogatni, hogy nekünk találkoznunk kell. Azóta tulajdonképpen nem is nagyon váltunk el, ennek már 5 és fél éve. Nagyon fiatalok voltunk, hirtelen lettünk híresek és hirtelen kerültünk be együtt a TV-be.

Viktorral olyan, mintha egy ember lennénk, még kívülről is nagyon hasonlítunk egymásra. Voltak mélypontok persze, de a mi kapcsolatunkat olyan feltétel nélküli szeretetként tudom leírni, mint amilyen egy szülő-gyerek kötelék. Van köztünk valami, ami miatt úgy szeretem, mintha az anyám vagy az apám lenne. Viktor abban hisz, hogy a következő életünkben egy ember leszünk újra.

Segít a művészet abban, hogy levezesd a magánéleti feszültséget?

Ennek Viktor a nagy mestere. Iszonyatosan dühös festményei vannak, nagyon meg tudja fogni a dühöt dalszövegben, dalban is. Én fotóban csak az ő hiányát tudom megfogalmazni, van több sorozatom, ami erről szól. Ezek akkor készültek, amikor külön voltunk.

Merre tartasz most mint brand és milyen művészeti törekvéseid vannak jelenleg?

Nagy álmom az, hogy tanítsak a MOME-n a későbbiekben. Nagyon fontosnak tartom a tehetséggondozást. Már kisgyerekkorban meg kellene találni mindenkinek az útját. Rádöbbenni, hogy attól, hogy egy gyerek hiperaktív vagy figyelemzavaros, nem azt jelenti, hogy nincs meg az ő helye is a világban. Most tartottam két workshopot a Capa Központban, majdnem négy és fél órát végigbeszéltem, nagyon élveztem. Ahogy említettem, az ékszertervezés is nagy célom, ugyanakkor a fotózást sem akarom abbahagyni, nem kerülhetem el a sorsom.

És mi lesz a médiával? Úgy érzem, más irányba tendálsz most, de szeretnél még köztudatban maradni valamilyen más minőségben?

A TV-zés egyáltalán nem érdekel, viszont az, hogy valamilyen szinten véleményvezér legyek, az nagyon fontos, az nagyon tetszik. Élvezem, hogy látják az emberek a képeimet és jó visszajelzéseket kapok. A közszereplőséget nem akarom elengedni, de a TV-ben való bohóckodás már egyáltalán nem vonz, kizárólag akkor, ha épít. Meghatározza a személyiségemet az önirónia és a humor, de ezt az emberek sajnos nem mindig értették. Azt hitte mindenki, hogy bolond vagyok, de köszönöm, én már nem akarok többé bolond lenni. Azt akarom, hogy ennél többet lássanak bennem.

Szerző: Erdős Viktória / Zahorján Ivett
Képek: Cinthya Dictator

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s