Ki a leghitelesebb?

Sokszor az ismert személyek, történelmi alakok kinézetéről a fejünkben megjelenő egyetlen kép, a róluk készült filmek rendezőinek, sminkeseinek kreációja. Néhány esetben igen nehéz meghatározni a delikvens valós kinézetét, hiszen a fotográfia megjelenése és elterjedése előtti időkből csak olyan forrásokra hagyatkozhatunk, mint például festett portrék, önarcképek vagy a kortársak által papírra vetett leírások.

Éppen ezért elhamarkodott dolog kijelenteni, hogy tudjuk, hogyan is nézett ki Jézus, Mária Magdolna, Arisztotelész vagy például Caesar. Elképzelésünk a hatalmas fantáziával és tehetséggel megáldott filmrendezőknek és sminkeseknek köszönhetően van róluk, akik a történészek és korabeli festők által szolgáltatott információkat összegyúrva és élettel feltöltve vitték filmvászonra az egyes történelmi, közéleti szereplők sztoriját.

Persze vannak olyan ismert személyek is, akikről rengeteg fénykép áll rendelkezésünkre – Marilyn Monroe például imádott a kamerák kereszttüzében pózolni -, mégis sokszor egy-egy híres filmbéli megformálójuk alakjában ragadnak meg a memóriánkban, a köztudatban. Így lehetséges az is, hogy mindenkinek van egy konkrét képe Andy Warhol külsejéről, de e reprezentációkban többnyire csak az ezüst paróka és a jól ismert, jellegzetes keretű szemüveg azonos, valójában kevés közük van a művész valódi kinézetéhez.

Abban, hogy a John Lennon vagy Jackie Kennedy-féle ikonikus alakok élete, tevékenysége számos filmrendezőt magával ragadott semmi különös nincs; az ő életművük kifogyhatatlan interpretációk tárháza: mindig lesznek, akik újabb ötletekkel, újabb megközelítésből próbálják majd meg filmre vinni a már jól ismert történeteket.

Következzenek a mindannyiunk által jól (vagy egyes esetekben talán kevésbé) ismert és népszerű történelmi figurák, hősök, művészek, tudósok, politikusok, zenészek és meghatározóvá vált megformálóik, akik napjainkra szinte túlnőttek az általuk alakított karaktereken. A teljes képtár megtekinthető itt, az alábbiakban a 15 legjobbat gyűjtöttem össze, szubjektív nézőpontok szerint.

Csak egy kislány a nagyvilágban, aki próbál találni valakit, akit szerethet…

Nem túlzok, ha azt állítom, Norma Jean, azaz Marilyn Monroe a filmvilág egyik legismertebb nőalakja. Ikonikussá vált ismertetőjegyei a világosszőke rövid frizura, a piros rúzs és a fellibbenő fehér miniruha. Monroe bőrébe bújni nemcsak a jelmezes bulikban divat, hanem a filmvásznon is; a szőke színésznőt megformálta már Susan Griffiths, Barbara Niven, Mira Sorvind és Michelle Williams is. Legjelentősebb ezek közül a Michelle Williams alakította Monroe, egy szórakoztató, szeretnivaló figura, aki drámaian éli meg a hírnév és a szereplés árnyoldalait, a csillogás mögött kitörni akaró fájdalmat, és az őt folyamatosan körülvevő magányt. Ennek pont az ellentétjét hozza a Mira Sorvino által megformált Marilyn; a Norma Jean & Marilyn című filmben a díva kihívó, csábító oldalát hangsúlyozták, talán már-már túlzásokba is esve.

Kevésbé jelentős Susan Griffiths Monroe-alakítása, de fontos kiemelni, hogy kinézetet illetően egyértelműen ő áll legközelebb a szexszimbólumhoz. Marilyn Monroe azon személyek közé tartozik, akiket minden generáció ismer, és az őt ábrázoló, úton-útfélen, plakátokon, bögréken, csomagolópapírokon felbukkanó arcot senki máséval nem téveszthetjük össze.

Én vagyok az a férfi, aki Jacqueline Kennedy utazótársa volt Párizsban, élveztem! (John F. Kennedy)

Jackie Kennedy élettörténete, kifinomult stílusa és eleganciája, házassága, illetve férjének más nőkkel való kapcsolata nem csak az írókat, de a filmkészítőket is inspirálta, így születhettek egymás után a róla szóló mozik és minisorozatok. Az egykori First Lady egy támogató feleség, egy művelt, racionálisan gondolkodó asszony, a művészet, a zene és a kultúra tisztelője volt egy személyben.

Jackie Kennedy megformálói egytől-egyik remek munkát végeztek; mindegyik színésznőnek rendkívüli módon sikerült megragadni azt az intelligenciát, kifinomult ízlést és viselkedést, ami Amerika egyik legfiatalabb First Ladyjére jellemző volt. Persze nagy szerepük volt ebben a stylistoknak, sminkeseknek és fodrászoknak is, hiszen az ő munkájuknak is köszönhető, hogy Jaclyn Smith és Katie Holmes – Jackie Kennedy két legjelentősebb megformálója – lenyűgöző eleganciát árasztva ragyognak a vásznon.

Az amerikaiak által bálványozott nőt legtovább Katie Holmes alakította a The Kennedys című minisorozatban, nyolc epizódon keresztül – véleményem szerint nem mindig teljesen hitelesen. Azért meg kell hagyni, hogy megjelenése a filmvásznon mindig kifogástalan volt, ha alakítása nem is.

A jövőben mindenki híres lesz 15 percre!

Szerencsére Andy Warholnak nem csak 15 percnyi hírnév jutott, köszönhetően zsenialitásának és teljesen egyedi világnézetének.

Imádom Andy Warholt. A stílusát, az alkotásait, a szerteágazó művészeti törekvését, a titokzatosságát, egyszóval mindent, ami vele kapcsolatos. Persze közel sem áltatom magam azzal, hogy sokat tudok róla, vagy akár az életművéről, hiszen pont az említett titokzatosság és kiismerhetetlenség az, ami a művész kiismerését ellehetetleníti. Az őt bemutató filmeknek hála – I shot Andy Warhol, Factory Girl, Basquiat – azonban mégis van róla egy komplex kép a fejemben, ezáltal egészen úgy érzem, mintha már találkoztam és beszélgettem volna vele…

A felsorolt filmek közül a Factory Girl áll hozzám a legközelebb, melyben Guy Pearce közreműködésével a nézők megkapják a tökéletes Warholt. A film főszereplője egyébként Edie Sedgwick, Warhol legnagyobb múzsája, a film többnyire kettejük kapcsolatára koncentrál. Számomra Guy Pearce Andyje az, aki a legjobban átadja mindazt, amit a pop art királyáról tudok vagy feltételezek.

David Bowie is eljátszotta Warholt a Basquiat című filmben, ami egyébként azért is nagyon menő, mert Bowie egyik legnagyobb inspirálója volt a művész, még egy dalt is írt Andy Warhol címmel. Így futnak össze a szálak a világhírű művészek világában. Az I shot Andy Warhol egy kicsit gyengébb Andy-figurát hoz, nagyon rákoncentrálva a művész szűkszavúságára és zárkózottságára, a magam részéről nem tudtam teljesen komolyan venni.

Haragban a világgal

James Dean az a férfi, akinek a képét a lányok a szobájuk falára ragasztják, a fiúk pedig a fodrászhoz viszik – ma is ugyanúgy, mint ötven éve. Sajnos nagyon fiatalon vesztette életét egy autóbalesetben, mégis rendkívüli életművet tudhat magáénak. Filmtörténeti legendává válásával, nagy szenvedélye, az autóversenyzés okozta halálával és vitatott szexuális beállítottságával nemcsak pletykák, hanem életrajzi filmek főszereplőjévé is vált 1976-tól napjainkig. Leghíresebb megformálója James Franco volt, ami talán annak köszönhető, hogy a két színész közötti hasonlóság igen szembetűnő: nemcsak a keresztnevük ugyanaz, hanem arcformájuk, tekintetük is. Egyébként alakítása is messze meghaladja a többiekét: számomra a fent felsorolt filmek közül a 2001-es James Dean sikerült a legjobban, a többi elhanyagolható.

A 2011-es Two Friendly Ghosts című nyolcperces rövidfilmben James Dean szelleme és a halálát okozó autó vezetőjének szelleme beszélgetnek. Bár Cole Carson nem egy kiköpött James Dean, alakításának köszönhetően a kisfilm azonnal népszerűvé vált a rajongók körében.

És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban.

Anne Frank egy zsidó származású lány volt, aki egészen fiatalon élte át a Holokauszt borzalmait, mindeközben papírra vetve gondolatait, érzéseit, ami alapján később könyvet is szeretett volna írni. Korai halála miatt végül ez a vágya nem teljesülhetett, de naplójának köszönhetően – ami napjaink egyik alapműve – mindenki megismerte a lány történetét. Az 1947-ben kiadott napló filmek, színdarabok, operák alapjául szolgált.

Az első filmváltozat 1959-ben készült el, még fekete-fehérben, melyben Millie Perkins alakítja a kislányt. 1987-ben minisorozat készült Anne Frank történetéből. A többi filmváltozattal ellentétben a 2001-es Anne Frank igaz történetében már egészen konkrétan megjelenik a munkatáborok borzalma, emiatt az összes feldolgozás közül ez a legkevésbé emészthető. Hannah Taylor-Gordon játéka pedig egészen megkapóvá sikerült.

A divat változik, a stílus örök.

Állíthatjuk, hogy Coco Chanel a divattörténet legelemibben ható személyisége. Hogyan vált az ambiciózus és eltökélt, ámde önfejű fiatal lány minden idők egyik leghíresebb divattervezőnőjévé? Nem véletlen, hogy a felvetett kérdés már számos film alaptémájaként szolgált, megformálói között említhetjük a bájos Audrey Tautou-t és Shirley MacLaine-t is.

Ugyan a Coco Chanel & Igor Stravinsky című alkotás nem kifejezetten életrajzi film, inkább egy romantikus dráma két, korukhoz képest előrehaladottan gondolkodó, meg nem értett ember kapcsolatáról, de pont ezért ismerhetjük meg belőle az igazi Coco Chanelt: nemcsak mint ünnepelt divattervezőt, hanem mint útját kereső, elszánt fiatal hölgyet. Audrey Tautou is csodás Coco-t alakított a 2009-es Coco Before Chanel című filmben, de az én kedvencem mégis az a 2008-as tévéfilm, amelyben Barbora Bubolova és Shirley MacLaine bújik a divattervezőnő bőrébe. Alakításaik a fiatal és az idősebb Chanelként igazán lenyűgözőek; ennél a filmnél éreztem azt, hogy valóban megelevenedik francia divattervezőnő világa a képernyőn. A film minden részlete hiteles volt, s bár egy több, mint kétórás alkotásról van szó, sosem éreztem azt, hogy untatna. A ruhák, a történeti elemek, az elegancia egyszerűen lekötött és elvarázsolt. Az én szememben a Barbora-Shirley páros a leghitelesebb és leginspirálóbb Coco-reprezentáns.

Látom magam előtt az orrszarvút.

Mint azt a világon mindenki tudja, Salvador Dalí a szürrealizmus császára, egy bohó, korszakalkotó spanyol festő volt. Legalábbis én így képzelem el, de sok filmrendező is hasonlóképpen ábrázolja Dalít.

A legszórakoztatóbb és leghitelesebb Dalí-imitátor címet Adrian Brody kapja, az Éjfélkor Párizsban című filmben nyújtott alakításáért. A ’20-as évekbe visszaröpítő film egyébként önmagában is nagy kedvencem, mégis legtöbbször Salvador Dalí rinocérosz-jelenete jut eszembe róla, annak ellenére, hogy csupán egy négyperces jelenetről van szó.

Salvador Benavides alakítása a húszperces rövidfilmben kicsit túlzó, szándékosan komikus hatást keltő, mégis sikerül megragadnia és átadnia a szürrealista festő gesztusait, viselkedését. Nem tudok hasonlóan jókat mondani Robert Pattinsonról, az ő alakítását irreálisnak, néha már-már röhejesnek éreztem. Egyébként egy nagyon jó színész, de Dalí szerepe egyáltalán nem illett rá. Nem tudta hozni azt a festészet iránt elkötelezett, szórakoztató figurát, ami a társainak bravúrosan sikerült.

Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot!

Marie Antoinette XVI. Lajos francia király felesége volt, de a köztudatban inkább egy pazarló, fényűző életet élő asszonyként jelenik meg, aki imádta a kártyát, a színházat és a gyönyörű ruhákat. „Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot!” – ugyan vitatott, hogy ez a mondat valóban elhangzott-e Marie Antoinette szájából, vagy csak az ellene szervezkedők kitalációjaként terjedt el, mégis hozzánőtt a királynőhöz. A francia forradalom során a közutálatnak örvendő asszonyt bebörtönözték, majd kivégezték.

Hiába volt azonban – férjével egyetemben – rossz uralkodó és ellenszenves nő, izgalmas élettörténetét, közfelháborodást keltő viselkedését és tragikus sorsát sorban vitték filmre 1989-től napjainkig. Leghíresebb a 2006-os Marie Antoinette című mozifilm, melynek főszerepét Kirsten Dunst kapta. A film főleg Marie Antoinette érzelmeit, lelkivilágát helyezi előtérbe, magyarázattal szolgálva kicsapongó életmódjára. Kirsten Dunst alakítását nem mondanám jónak, de ami még a színésznő játékánál is nagyobb csalódás volt, az a film befejezése – egész egyszerűen elvágták a filmet.

Az 1989-es A francia forradalom, eredeti címén La Révolution Francaise minden szempontból többet adott a közönségnek: a történet kidolgozottabb, a színészek játéka hitelesebb és nem hiányzik a drámai lezárás sem. Ez a példa is jól bizonyítja, hogy sokszor nem modern megoldásokban vagy a milliónyi speciális effekt alkalmazásában rejlik egy film sikere, elég egy jól kidolgozott forgatókönyv, egy jó rendező és egy csapat tehetséges színész.

A világnak nincs értelme, akkor a képeimnek miért legyen?

Pablo Picasso az egyik legismertebb képzőművész, neve azonosul a modern festészettel, a 20. századi avantgárddal és kubizmussal. 

A Picasso kalandjai egy svéd szürrealista komédia, a Picasso-filmek legjobbja. Nem életrajzi alkotásról van szó, hanem egy egyszerű komédiáról, ami kifigurázza a 20. századi művészetet, Picasso alakját felhasználva. Mindez azonban megbocsátható, mert jókat lehet nevetni a filmen, s a Picasso-t megformáló színész alakításán is – nem azért, mert olyan rossz, hanem mert nagyon is ért a kifigurázás mesterségéhez.

A Picasso banda egy kitalált történet, valós karakterek – mint Pablo Picasso, George Braque, Guillaume Apollinaire – szereplésével. Középponban egy festmény elrablása áll, amivel többek között Picasso-t gyanúsítják. Ebben a filmben már egy komolyabb Picasso szerepel, de mégsem az igazi. A legjobb alakítást Anthony Hopkinsnak köszönhetjük, neki sikerült leginkább belebújnia a spanyol festő bőrébe. A Túlélni Picassót egy szerelmi történet, ami egyedi kategória a festőről szóló filmek között.

Az Éjfélkor Párizsban igazi századeleji sztárparádét vonultat fel, Dalí mellett megjelenik Picasso is, és még sok más képzőművész és író csodás ’20-as évekből. A színészek alakítását még mindig csak dicsérni tudom, Marcial Di Fonzo Bo is emelte a film színvonalát.

 Above us only sky – Felettünk csak az ég!

John Lennon mind a Beatles tagjaként, mind szólóban valami igazán rendkívülit alkotott, a múlt évszázad legnagyobb hatású énekeseként és zeneszerzőjeként ismerjük. A rockzene világára gyakorolt hatása, szarkasztikus humora és nem utolsó sorban az ellene elkövetett merénylet tragikuma miatt filmkészítők és életrajzírók kedvelt inspirációjává vált.

A John LennonA fiatal évek (Nowhere Boy) című film a világhírű zenész tinédzserkorát és a zenével való ismerkedését mutatja be Aaron Taylor-Johnson főszereplésével, aki ijesztően jól alakítja a magát elveszettnek érző, lázadó fiút.

A Beatles születése már együtt mutatja be a csapatot, az együttes korai éveire koncentrálva, fekete-fehérben, jó zenékkel kísérve; ehhez kísértetiesen hasonlít a Kezdetek (Bacbeat) története. Sajnos sem Ian Hart, sem Stephen MacKenna alakítása nem fogott meg igazán, akkor sem, ha a filmek egyébként jók mind zeneileg mind történetileg. A legjobb Lennon a John and Yoko: A Love Story című 1985-ös alkotásban jelenik meg, ami elsősorban nem Beatles-re fókuszál, hanem egy szerelmi történetre. Mark McGann-nak sikerült teljes mértékben hasonulnia Lennonhoz, belső és külső jegyeket tekintve egyaránt.

Mellékszereplőként kap helyet Lennon alakja A lankadatlan – A Dewey Cox sztori (Walk Hard) című vígjátékban, de jellegzetes szemüvegének köszönhetően nem nehéz kiszúrni a többi szereplő között.

Artúr király és a kerekasztal lovagjai

Artúr király egy 5-6. századi uralkodó volt – vagy nem is létezett. Attól függetlenül, hogy a híres királynak még maga a léte is megkérdőjelezett, a róla szóló történeteket és azok állandó szereplőit – A kerekasztal lovagjait, az Excaliburt, és Merlint – mindenki ismeri, és a köréjük épülő mondavilág számos könyv, film és sorozat témájaként szolgált. 

Az első, Artúr király mondakört feldolgozó film 1953-ban készült el Mel Ferrer főszereplésével. Artúr legismertebb megszemélyesítője Sean Connery volt az Első lovagban, és azt kell mondanom, hogy egyedül az ő alakítása húzta fel a filmet elfogadható szintre. A Clive Owen főszereplésével készült változat már izgalmasabbnak bizonyult.

A bemutatott három film jelenítette meg az Artúr-legendát történelmi kalandfilm formájában, de a filmkészítők sokszor úgy gondolták, hogy a történet megállná a helyét vígjáték, komédia formájában is. A Monty Python társulat leghíresebb filmje a Gyalog galopp is Arthúr király és társainak történetét mutatja be, bár tulajdonképpen ez egy paródia, a híres angol humorral fűszerezve. Graham Chapman igazi Monty Pythonos Artúrt hozott létre, a mondabeli motívumok és a komikus elemek vegyítésével. A film maga elég megosztó, van, aki odavan érte, van, akinek egyáltalán nem tetszik a humora, azonban nem véletlen, hogy a Gyalog galopp kultuszfilmmé válhatott az évek során.

A Camelot című 1967-es film egy színházi előadásra emlékeztet, éppen ezért tetszett nagyon, különös tekintettel a színészek játékára.

A kocka el van vetve.

Ezt mondta Julius Caesar, mikor seregével átlépte a Rubicon folyót. Mondott még sok minden mást is, sőt, máig heves viták alaptémája, hogy halála előtt valóban elhangzott-e a híres „Te is fiam, Brútusz?” szállóige. Egy olyan hadvezér, akinek ennyi elhíresült mondása volt, egyértelműen megérdemli, hogy végtelen sok filmet forgassanak róla: ahogyan meg is tették.

Az 1953-ban készült Julius Caesar – Louis Calhern főszereplésével – két dolgot is bizonyít: azt, hogy egy történelmi film annál autentikusabb, minél régebben készült, illetve, hogy a fekete-fehér kép egyáltalán nem ront a film élvezhetőségén, sőt!

Julius Caesar mindig is fontos szerepet kapott a Kleopátráról szóló filmekben: az első verzióban Rex Harrison alakítja a római hadvezért Elizabeth Taylor oldalán, az 1999-ben készült újabb feldolgozásban pedig Timothy Dalton és Leonor Varela szerepelnek. Mindkét film középpontjában Kleopátra áll ugyan, de jelentős figyelmet kapnak a Caesarok is; meg is érdemlik, hiszen igazán jól játszanak.

Az HBO Róma című 2005-2007 között készített sorozata jelentős rajongói táborra tett szert. Sikere annak köszönhető, hogy teljesen hitelesen mutatja be az ókori Rómát, tehetséges színészekkel és jól megírt forgatókönyvvel. A sorozattól megkaphattuk minden idők legemlékezetesebb Caesarját.

A tudós, aki nem hordott zoknit…

Albert Einstein a 20. század legjelentősebb tudósa, 1921-ben fizikai Nobel-díjat kapott, 1999-ben pedig megkapta az „Évszázad embere” jelzőt is. Élettörténetét feldogozta az 1966-os olasz Einstein című film, az Einstein és Eddington című opusz középpontjában pedig a német tudós és Arthur Eddington angol fizikus kapcsolata áll.

Megjelenik még Einstein alakja az I.Q. – A szerelem relatív című romantikus komédiában is, Walter Matthau alakításában. Ennél a filmnél az életrajzi szálak ugyan elhanyagolhatóak, Walter Matthau-nak azonban jó szívvel adnánk át a leghitelesebb Einsteint megformáló díjat, nemcsak a külső hasonlóságok miatt, hanem azért is, mert igazán szerethetően alakította a bolondos tudóst.

Albert Einstein alakja mellékszereplőként egyébként feltűnik a népszerű Ki vagy, Doki? sorozat egyik részében, illetve az FDR: American Badass című filmben is.

Jailhouse Rock

Elvis Presley, a rock and roll királya is egy olyan világhírű személy, akinek az arcképébe lépten-nyomon belebotlunk. Sorolhatnám az erényeit nagyon sokáig, de magyar vonatkozásban azt tartom a legfontosabbnak, hogy kiállt a magyarok mellett 1956-os forradalom idején. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a zenész-színész legendává váljon, és egy sor filmben szerepeljen – immáron nem színészként, hanem témaként.

Az Elvis Presleyt alakító színészek egytől-egyig elképesztő munkát végeztek, ki-ki az adott film műfajához formálva a zenész figuráját. Elsőként Kurt Russel formálta meg az Elvisben. A színész szinte megtévesztésig hasonlít a rocksztárra. Jonathan Rhys-Meyers a karrierje kezdetén álló Elvist formálja meg az Elvis – A kezdetek kezdetén című zenés-életrajzi filmben. Ez a két film a komoly, útját kereső, néha el-elbizonytalanodó Elvist hozta vászonra.

A korábban már Lennon kapcsán említett Walk Hard című vígjáték korabeli zenészek sokaságát vonultatja fel, természetesen Elvis sem maradhat ki. Megformálója a szintén elismert zenész, Jack White, akinek a néhány perces szereplés alatt sikerült bizonyítania, hogy színészként is megállja a helyét. A Bubba Ho-Tep egy vígjáték-fantasy, melyben Bruce Campbell új szintekre emeli az Elvis-megszemélyesítést. Már csak az ő játéka miatt is érdemes megnézni ezt az – első ránézésre őrültségnek tűnő – filmet. Utóbbi két alkotásban a humor és a nevettető Elvis Presley alakok kerülnek előtérbe. 1990-ben egyébként egy kevésbé ismert sorozat is feldolgozta Elvis történetét.

Az emberek arcára mosolyt fakasztani, szemükbe könnyet csalni, a legnagyszerűbb dolog a világon.

Charlie Chaplin színészként, rendezőként, forgatókönyvíróként, producerként és zeneszerzőként egyaránt tevékenykedett, az utókor a némafilm világának legjelentősebb karaktereként emlékszik rá. Politikai témában is állást foglalt, többek között A Diktátor című filmjével, melyben az önkényuralom ellenzése jelenik meg.

Robert Downey Jr. bravúrosan formálta meg a némafilmek sztárját, mind az akcentusa, mind a mimikája tökéletes másolata Chaplinének. A film ambivalens érzéseket kelt az emberekben: a történet nem vált a nézők kedvencévé, de abban egyetért a közönség, hogy a címszereplő játéka briliáns volt.

A The Cat’s Meow, magyar címén Pénzeszsák egy izgalmas hajóút világába röpít minket, s Thomas H. Ince filmes mogul máig rejtélyes halálát dolgozza fel. Eddie Izzard alakítása csak nyomokban tartalmazott „chaplines” elemeket, hiányoltam a jellegzetes arckifejezéseket és a külső hasonlóságot – a bajuszt! – is.

A Fringe Follies egy nyolcperces kabaré, ami háttérzenéjének és Damian Blake alakításának köszönhetően teljesen visszaadja a chaplini némafilmek világát. 2012-ben musical is készült a színész életéről, a főszerepet Robert McClure kapta, aki Tony Award jelölést is kapott játékáért. Nos, ki kapott kedvet egy kis nosztalgiázáshoz? Ne felejtsétek el megosztani velünk kedvenceiteket!

Szöveg: Fejes Alexandra

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s