A kopipészt és ami mögötte van, avagy gondolatok a Diet Prada küldetése kapcsán

„Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt íratlan szabályok sokasága uralta a front row-t a fashion show-kon. Ne hajolj előre! A lábad legyen zárva a széked alatt! A táskád kerülje a kamerák látószögét, valamint diszkréten legyen a füzeted az öledben! Legyen pókerarcod! És ne készíts fotókat!” – írja mindezeket 2014-ben Robin Givhan, divatkritikus a the CUT oldalán. És manapság?

Sok minden van, csak éppen szabályok nincsenek. Feltartott mobiltelefonos kezek és egymáshoz hajoló, susmogó tinik tömege, sztárdömping, mindent elárasztó live-streamek és talán jobb esetben, egy-két valóban divatszakértőnek számító szempár. Nehéz elhinnünk itt 2017-ben azt, hogy anno a 21. század hajnalán, milyen kivételesnek is számított egy-egy rebellisebb szaktekintély, aki volt olyan vakmerő és fotózni merészelt. Köztük is volt egy kivételes szerkesztő, Gilles Bensimon, az ELLE kreatív igazgatója, aki az íratlan szabályok legjelentősebb megsértőjének számított. Védjegyévé vált fehér farmerében – profi fotósként is ténykedve – rendszeresen kattintott front-row pozíciójában. De nem mindenkit őrzött a rebellis személyek védőszentje! Gladys Perint Palmer, aki a San Francisco-i Examiner Magazin divatszerkesztője volt – emellett illusztrátor is, – gyakran használta a bemutatókon készített fotókat rajzai inspirációjához – viszont ő több alkalommal is biztonsági őrökkel volt kénytelen birkózni, mikor elővette fényképezőgépét.

A jogosulatlan fotózás tabunak számított, mert a divatipar egy szeparált közössége volt a designereknek, szerkesztőknek és buyereknek, az információáramlás erősen korlátozott voltak. A show-k nem voltak live-streamelve. A hozzáférést nehezen adták meg és nem örültek az újonc „betolakodóknak”.  Ezt a merevnek mondható rendszert változtatták meg gyökeresen a bloggerek a 2000-es évek közepén. Ezek az interaktív megoldásokkal operáló divatgerillák a magasba emelték kameráikat, iPhone-jaikat és iPad-jeiket, hogy a kifutón és a környéken zajló drámát közvetlenül a követőik szeme elé tárják. Élőben közvetítettek, tweeteltek és élő párbeszédeket indítottak.

Az első generációs bloggerek – mint Bryan Yambao, Susanna Lau, Tavi Gevinson és Scott Schuman – azonban eltérő nézőpontból közvetítettek. Szavaikban és képeikben komoly és nyers igazság volt, mely addig nemigen létezett a divatdiskurzusban abban a formában. Markáns véleményük és releváns marketing stratégiájuk volt. Lelkes tudatosság vezérelte őket és folyamatosan azt kutatták, hogy a technológia hogyan is tudna segíteni nekik abban, hogy felkeltsék a civil divatrajongók ezreinek figyelmét, akik ugyan ki voltak rekesztve az információáramlásból, viszont éltek-haltak minden egyes leesett morzsáért.

Tavi Gevinson

Aztán hamarosan a divatvilág jelezte szívélyességét a bloggerek kapcsán, de nem is igen volt más választásuk. Hiszen bloggereket olyan tettvágy, elköteleződés és profizmus jellemezte, mellyel megnyerték maguknak a tervezőket is. Ezután nem kellett sokat várni a kollaborációkra sem; Marc Jacobs 2008-ban táskát nevezett el Bryanboyról, 2009-ben Domenico Dolce és Stefano Gabbana első soraiba ültette Bryanboyt, Tommy Tont, Schumant és Garance Dorét, és megengedte nekik, hogy élőben közvetítsék a show-t. A szerkesztőknek pedig, akik már hosszú ideje a pályán voltak, el kellett fogadniuk, hogy ezek a fiatal fiúk és lányok önmaguk hozták létre félmilliós táborukat, ami nem lehet véletlen.

Mindezekről Robin Givhan, divatkritikus egy három évvel ezelőtti, a the Cut oldalán The Golden Era of ‘Fashion Blogging’ Is Over címmel megjelent cikkében értekezett arról, hogy a digitális divat első generációjának ’ousiderei hogyan is formálják és bolygatják fel a hagyományos értelemben vett magazin életmódot és hogyan válnak hihetetlen gyorsasággal insederekké.

Yvan Rodic fotója

Persze még ha vannak is megfontolt, őszinte, nyílt kritikusok és szerkesztők – mint Cathy Horyn, Robin Givhan vagy Vanessa Friedman – akik évtizedes tapasztalatukat latba vetve formálják a közvéleményt, igény mutatkozott egy új, merész és kevésbé formális platformra, mint amilyen az Instagram is. Ezen a ponton pedig elérkeztünk egy „névtelen felhasználó”-hoz, ami a Diet Prada nevet viseli. Az oldalon olyan kínos esetekre derül fény és olyan nyílt „igazságszolgáltatás” zajlik, melyektől normál esetben a legtöbb kiadó óva inti a szerkesztőket, hiszen jogosan félnek hirdetőik elvesztésétől.

A Diet Prada 2014-ben hozta létre első posztját. Mára már fény derült arra is, hogy Tony Liu és Lindsey Schuyler áll a jól csengő cím mögött. A két divatmegszállott, akik egyébként a szakmában dolgoznak már évtizedek óta, mára közel 83 000 követőt összegyűjtve lettek a koppintások és a kulturális eltulajdonítások detektívjei. Senki sem élvez védettséget: leleplező captionökkel és hashtagekkel felvértezve posztolnak minden azonosságot, kopipészt megoldást árgus szemekkel figyelve a globális divatbrandek minden egyes lépését, a kis lopásoktól kezdve a pofátlan átemelésekig, mely a szemünk előtt zajlanak/zajlottak, mégsem vettük talán észre elsőre. Humor és őszinte kritika egy helyen – azért, hogy meglássuk, bizony nemigen van új a nap alatt és hát nem mindenki játszik etikusan ezen a porondon. A jó az benne, hogy mivel nem kerül semmilyen költségbe, hogy a publikáljanak az Instagramon, a duó szabadon, őszintén alkothat véleményt, kockázat és tét nélkül, hiszen senkinek nem kell megfelelniük.

A két divatdetektív egyébként mindig is együtt dolgozott, együtt nézték a bemutatókat és mindig együtt nevettek azon, hogy egyes lookok mennyire hasonlítanak egy-egy már korábban látotthoz. Később ráéreztek, hogy észrevételeik vannak olyan viccesek ahhoz, hogy feltegyék őket Instagramra. Amikor a névválasztáson volt a sor, a Diet Prada elég könnyen megszületett: évek óta óriási Prada fanok, így ez egy tisztelgés is részükről a brand felé a vezető innovációkért és tagadhatatlan kreativitásáért. A „diet” pedig egyfajta szarkasztikus fricska a koppintók felé.

S hogy hogyan tud a sokak szerint értéktelen, kérészéletű Instagrammer pozíció és a professzionális divatipari háttértudás közös nevezőn landolni? A Diet Prada esetében az oldal szerkesztőinek egyaránt vannak komoly divattervezői és divattörténeti ismeretei is. Közel egy évtizede vannak a szakmában, így a tapasztalataikat a félig-meddig fotografikus memóriájukkal párosítva tevékenykednek, amire immár a szakma is felfigyelt. Az oldal mára igen nagyra duzzadt, és mostmár követőik is küldenek találatokat a vérbeli detektíveknek.

Néhányan már az 21. század kritikusainak kiáltották ki őket – ők maguk úgy gondolják, hogy csupán szórakoztató segítséget nyújtanak abban, hogy ebben a monoton és hipergyorsan változó iparágban józanok, objektívek tudjunk maradni. Ezentúl őszintén remélik, hogy perspektívájukkal valamiféle változást tudnak kieszközölni, előidézni a tervezőknél, hogy újraanalizálják azokat a darabokat, melyeket alkotnak. Hiszen minden esetben a kreativitás kell, hogy az első legyen, és szomorú látni, amikor a valódi kreativitásból születő darab egy lanyha másolattá redukálódik.

És nem a fast fashion óriásokról van szó, akiknek ez az üzleti modelljük. Azokról a designerekről és brandekről van szó, akiknek újat vagy legalábbis újszerűt vagy újragondoltat kellene létrehozniuk, ehelyett a könnyebb utat választják és olyat „terveznek”, amit már jól ismernek és tudják, hogy még mindig menő és eladható.

A DP-t a Gucci is megkereste egy érdekes kéréssel: világítsák át az inspirációjukat, ami szerintük egy új nézőpontot hozhat és a helyesebb irányba terelheti náluk a kreatív folyamatokat. Nyilván számos Diet Prada-követő felháborodott ezen; úgy vélték, megvették őket, ugyanakkor a legtöbbjüket inkább szórakoztatta a dolog. Jó volt látni egyébként, hogy a legnagyobb luxusházak egyike realizálta őket, mint hiteles hangokat a divatiparban.

A Diet Prada tehát a közösségi média interaktív szócsövén keresztül demokratikus módon támogatja a hagyományos kritikus szerep átalakulását, szórakoztat és elgondolkoztat, ugyanakkor értelemszerűen nem tudja/akarja átvenni a klasszikus divatkritikusi pozíciókat, pusztán egy meglévő műfajt és szerepkört alakít a posztmodern utáni igényeknek megfelelően.

Szöveg: Jakab Tímea Diána

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s