A fétis és a romantika divatpillanatai

Fuck is all around me” – most azt mutatjuk be nektek néhány legendás kollekción keresztül, hogy úgy is lehet szexről és fétisről beszélni, hogy abban a nő ne a szürke árnyalataiban váljon feledhető mellékszereplővé, hanem magabiztos múzsaként sétáljon végig a kifutó porondján.

THIERRY MUGLER

So messed up I want you here In my room I want you here Now we’re gonna be face-to-face And I’ll lay right down in my favorite place

Now I’m ready to close my eyes And now I’m ready to close my mind And now I’m ready to feel your hand And lose my heart on the burning sands The Stooges – “I Wanna Be Your Dog”

A flashback lista élén álljon a kilencvenes évek egyik haute couture sztárja, Thierry Mugler, egy villain-glamúrral átitatott cyborg, aki Poison Ivy, alien és egyéb földöntúli lényekké transzformálta át a hétköznapi nőket; egy férfi-nő kapcsolatról szóló, szenzációt és szentimentalizmust közvetítő mitologikus világ szuperhősnőiként idézte meg a szebbik nemet bemutatóin.

Az 1997-es őszi-téli kollekciójában a couture formákba vágott, fekete bőr és PVC anyagok jellemezték testhezálló sziluettjeit. Mugler, a mára védjegyének számító, ultra-feminin kesztyűivel, fűzőivel, kabátokkal és az elemek játékosságával mutatta be extravagáns díváit. 

 JOHN GALLIANO – DIOR

I could have been wild and I could have Been free But nature played this trick on me

She wants it now And she will not wait But she’s too rough And I’m too delicate The Smiths – Pretty Girls Make Graves

A divatzseni John Galliano már a Dior-ház vezető tervezőjeként mutatta be ezt a tavaszi-nyári prêt-à-porter kollekciót 1998-ban. Galliano ekkor már maga mögött tudott számos kitüntetést, köztük a legrangosabb divatelismerésnek számító Council of Fashion Designers of America International Award dját is.

A boho-chic kollekcióban érzéki, burzsoá nők vonultak fel-alá a közönség között, majd kivillanó harisnyakötőjükben hanyagul foglaltak helyet a teremben felállított zongoránál. A semmittevésben unott arcú, femme fatale nők titokzatosan, ékszerekbe és szőrme kiegészítőkbe burkolózva egy veszélyes, mégis ellenállhatatlan szexuális kisugárzású nő képét jelenítették meg.

 ALEXANDER MCQUEEN

You can have my isolation You can have the hate that it brings You can have my absence of faith You can have my everything

Help me Tear down my reason Help me It’s your sex I can smell Help me You make me perfect Help me become somebody else Nine Inch Nails – Closer


Alexander McQueen művészetének alaphangját a halál és a szex egymással összefonódó tragikus kettőse adta meg, bemutatóin a brutalitás, az erőszak és a szexualitás aurájában reprezentálta a női szépséget.

McQueen Dante című kollekcióját stílusosan egy templomban mutatta be a nagyközönségnek 1996-ban. A show kezdetén megszólaló orgona emelkedett hangja betöltötte a szent teret, a szituációt pedig csak a váratlanul eldördülő puskalövés zaja lökte vissza a valóságba.

A sokkhatás után, mielőtt bárki is magához térhetett volna, kirajzottak a feszülettel díszített, maszkos, fekete csipkével elfátyolozott, állati szarvakból applikált kalapokat viselő, bestiális modellek.

Joel-Peter Witkin fotográfus vallásos ikonográfiájának hódolva, McQueen a femme fatale esszenciáját összegezte a Dante darabjaiban, megjelenítve mindazon félelmeket és hiedelmeket, amiket a szexuálisan emancipált nőre aggattak a 19. századtól kezdődően.

Alexander McQueen a kollekciót barátjának és felfedezőjének Isabella Blow-nak ajánlotta.

A tervező 2004-es Deliverance kollekcióját Sydney Pollack They Shoot Horses, Don’t They? című filmje inspirálta, melyben a gazdasági válság reményvesztett hangulatában rendezik meg a hat napig tartó táncmaratont, ahol kifulladásig küzdenek a résztvevők a kitűzött díjért.

A Deliverance bemutatójának a párizsi Salle Wagram adott helyet, ahol a modellek profi táncosokkal hol futottak, hol táncoltak körbe és körbe, húzva-vonva egymást, míg végül katartikus kimerültségben estek össze a padlón.

MARC JACOBS – LOUIS VUITTON

Kiss the boot of shiny, shiny leather Shiny leather in the dark Tongue of thongs, the belt that does await you Strike, dear mistress, and cure his heart Severin, Severin, speak so slightly Severin, down on your bended knee Taste the whip, in love not given lightly Taste the whip, now plead for me I am tired, I am weary I could sleep for a thousand years A thousand dreams that would awake me Different colors made of tears The Velvet Underground – Venus in Furs

„We were thinking about obsession, fetishism and we thought about an old hotel, with its chambermaids and the affairs that go on there, the crimes and scandals. And we just wanted to reveal all the amazing creatures who passed through there.”összegezte Marc Jacobs a 2011-es őszi-téli Louis Vuitton show látványvilágát.

Az 1940-es évek hangulatát idéző liftketrecekből ajtónyitásra törtek ki a modellek, egymást váltva a monoton körforgásban. A sikkes vintage és modern elemekkel dolgozó kollekcióban az egyszerű ruhadarabok és kiegészítők fétistárggyá válva adták meg a maszkulin uniformisban, forró nadrágban és combfixben sétáló domináns nők provokatív energiáját.

A dominatrixok után az ártatlannak tűnő szobalányok következtek ceruzaszoknyában, Pán Péter gallérral, poroló tollakkal a kezükben, azonban a közönségnek hátat fordítva vált nyilvánvalóvá, hogy a csinos bilincs-ékszerrel a kezükön tartották a munkaeszközöket.

 VIKTOR & ROLF

oh, oh, take me with you I don’t need shoes to follow bare feet running with you somewhere the anger ends, my dear

oh, oh, take me with you chase jackals into their burrow bare feet running with you today, even the rain even the rain even the rain Tori Amos – Song of Solomon

Viktor Horsting és Rolf Snoeren Sleepin Beauty ihlette romantikus, éberen alvó szépségeket varázsoltak a 2005-ös Fall kollekciójuk színpadára; a modellek párna-ruhában, alvajáróként álmodoztak Tori Amos hangjára.

Szöveg: Ds Bea

Ilyen a szomorú lányok zine-je

‘Doctor: What are you doing here, honey? You’re not even old enough to know how bad life gets. // Cecilia: Obviously, Doctor, you’ve never been a 13-year-old girl.’ A melankólia és a sírás passzív gesztusa mindig is része volt a feminitás kulturális konstrukciójának. Elég, ha csak beírjátok a Google-be a sadness vagy a melancholy kifejezéseket, látni fogjátok, a képkereső csak elvétve dob ki semmibe révedő, könnyes arcú férfi alakokat.

A fenti idézet Sofia Coppola Virgin Suicides című filmjében hangzik el, melyben a narratíva öt lánytestvér köré épülve bontja ki azt a sápítozó társadalom által gyakran elfelejtett tényt, miszerint a kamaszkort nemcsak szimbolikusan kell túlélni. Coppola filmjében a fehérbe öltözött, szűz archetípusú lányok mosolyát mindig körülöleli a kékes színű fény titokzatos sugara, melyet töretlenül próbál megfejteni a kertváros fiúközössége. Merthogy a lányokat meg kell fejteni.

A szomorú nő képe a misztérium határai közé zárult, melyben a szenvedő, síró nő ábrázolása az átszexualizált ‘damesel in distress’ fétistárgya. De vajon a lányok hogyan ábrázolnák mindezt?

“You are handsome in the way that dead presidents are.” – adja meg a Sad Girls című fanzine alaptónusát Grace Lee, a platform egyik szerzője. A Sad Girls Leah Goren illusztrátor kezdeményezésére jött létre, majd csapata további hét fővel bővült. A színes illusztrációkból, fotókból és versekből álló, kézzel készített fanzine hol játékosan, hol ironikusan, hol komoly felhangokkal mutat egy-egy pillanatot a szomorúság élményéből a nyolc lány különböző interpretációján keresztül.

A női melankólia túlmisztifikált képe feloldódik a lányok banális életképeiben, melyben a szomorúság, az élet minden rezdülését átitató létélményeként fedi fel önmagát: a viszonzatlan szerelemtől az éjszakai ég bámulásán át, egészen a szobába bezárkózva megélt, általános letargia érzéséig.

“Sad Girls is a zine featuring work by girls who make things and have lots of feelings.” – olvasható a lányok összegzéseként, amivel meg is válaszolták a feltett kérdésemet. Reméljük, a jövőben is adnak még ki számokat a szerkesztők.

Szöveg: Ds Bea

McQueen, Nietzsche és a nihillizmus

A 90-es évek érája olyan volt, mint egy melír copfokba kötött, pink színű telitalpú cipővel kilapított világtengely, amiben mindenki kézen fogva áldozta fel magát a közízlés oltárán. Ezekben a cukormázas időkben három jelenség volt, ami adott egy kiábrándító pofont ennek a generációnak – a Twin Peaks, a Nirvana és Alexander McQueen. Az 1994-ben bemutatott Nihilism kollekcióval McQueen nemcsak szezonális kreációkat vonultatott fel, hanem egy személyes manifesztumot is a divatról és a saját koráról a nihilizmus szellemiségében. 

Nihilism volt McQueen első hivatalos profi show-ja, aminek dekonstruktív gesztusnyelve passzívan, de mégis tűpontosan és borotvaéles meglátásokban tekerte ruhaanyagokba a divatipar akkori problémáit, egyúttal megágyazva a kortárs normcore stílus „minden mindegy”-lelkiállapotának. A kiüresedett értékek és a célnélküliség a nihilizmus filozófiai gyökereiből táplálkozik, ami előbb a 19. században terjedt el, majd később Nietzsche filozófiájában vált központi kérdéssé. 

Mint tudjuk, a nihillizmus egy olyan filozófiai felfogás, eszmerendszer, amely a társadalmi értékeket és normákat, minden elvet, szabályt, erkölcsi követelményt, törvényt tagad, mivel mindenféle értelem, értelmezés vagy értékelés hiábavaló. A cselekvés hiábavalóságát, a lét teljes értelmetlenségét, az emberi haladás hiányát hirdeti. A tervezőzseni első kollekciója mintegy intrója volt McQueen intelligens, filozófiai alapokra helyezett tervezői törekvésének.

Igen fontos elem az öltözéksorozatban az áttetszőség, amely arra reflektál, hogy a ruhadarabok valójában semmisek, jelentéktelenek, nem is léteznek. Előtűnik a celofán is a kollekcióban, ami – az egyes felületkezelési és texturális megoldásokkal – azt a hatást kelti, mintha a  hagyományosan csomagolásra használt anyag folyamatosan sérülne. Súrolódik, vérzik, folyamatosan átalakul, miközben voltaképpen eggyé válik a testtel; műanyagba olvasztva azt. 

A test mindig kiszolgáltatott: egyszer nem védi semmi, máskor épp a viselete okoz számára szenvedést. Hiábavaló minden, a hagyományos értékek és megszokott praktikus pozíciók kiveszni látszanak. Groteszk és hátborzongató a világ.

Az agresszív nemiség, a test minél explicitebb, naturálisabb kitárulkozása, a fétisszerű elemek jelenléte által a McQueen által megálmodott szexualitás egyfajta nyers, provokatív esztétikumot láttat, egyúttal korának túlfűtött erotikus attitűdjére is felhívja a figyelmet, és az erkölcsi nihillizmus kapujából kiabálja: vessük el az abszolút etikai és erkölcsi értékeket – is.

A tervező eltúlzott sziluettek, a múzsák kihívó, performatív viselkedése és a romantikus agresszió megnyilvánulásai révén tette le kézjegyét a divatszakmában 94-ben. Nagyon, de nagyon kíváncsiak lennénk arra, hogy most, több mint húsz évvel később, milyen narratív eszközökkel vallana jelenünkről és hogyan építené be a nihillizmus koncepcióját kollekciójába. Mit kezdene eme eszmerendszer mentén a valóság show-k, az online dating, a szappanoperák, a tabloidok, a social media és a reklámok által kreált trópusokkal és melodrámákkal, a későkonzumerizmus jellegzetességeivel? Sajnos sosem tudjuk már meg.

Szöveg: Zahorján Ivett, Ds Bea

No Man’s Land: a True Detective tájnarratívái

A mai időjárásról vagy inkább annak vizuális megnyilvánulásairól egyik örökkedvenc sorozatunk, a True Detective ugrott be. A második évadban mi is csalódtunk picit, de azért izgatottan várjuk a harmadikat, addig pedig nézzük meg, milyen inspiratív forrásokat használtak a készítők a Louisiana rothadó vidékén játszódó krimi karakteres látványvilágának megalkotásához!

Chemical Corridor – így nevezik a Mississippi mentén elterülő, lassú halálra ítélt iparvidéket, amelyre a sorozat készítői, Nic Pizzolatto és Cary Fukunga, felhúzták a True Detective sárgás zöld, nyomasztó atmoszféráját. A sorozat alaphangját megadó intróban a dupla expozícióban megkettőzött képek slow motion mozgásban olvasztják egymásba az elvadult, kietlen tájképeket a főszereplők fragmentált portréival. Pizzolatto és Fukunga a visszatérő kezdő képsorokban fiktív tájfotók helyett Richard Misrach Petrochemical America című sorozatának munkáit használták fel, aki több mint tíz évet töltött a Mississippi menti területek feltérképezésével és vizuális feldolgozásával.

A Mississippi, Baton Rouge és New Orleans között húzódó 85 mérföldnyi szakaszt Petrochemical Corridor főcímmel harsogta körbe a média 1987-ben, az állambeli St. Gabriel közösségében előforduló kiemelkedően nagyszámú rákos megbetegedések következtében – az akkori Jacobs Drive-on például tizenöt rákos beteget regisztráltak rövid időn belül. A Cancer Alleyként elhíresült közösség révén 2002-ben Louisiana másodikként szerepelt az USA államokra lebontott, rákbetegségek statisztikáját mérő listáján.

Petrochemical America című fotósorozat elkészítéséhez Misrach Katie Orff tájépítésszel kollaborált. Az együttműködés egy rendkívül komplex – nemcsak a fotók narrációját központba helyező, hanem különféle spekulatív rajzokkal, térképekkel, valamint a régió területi adataival is kiegészített – kulturális, ökológiai és gazdasági kutatómunkává állt össze Észak-Amerika legnagyobb folyórendszerének szennyezettségi állapotáról.

Misrach kontraszttalan, kontemplatív képein groteszk módon békésen alvó, pasztell mozdulatlanságban jelenik meg a végletekig kizsigerelt természet és a benne a hiányjelként feltűnő ember, a maga mögött hagyott mesterséges térben.

A True Detective készítői Amerika Purgatóriumának képzelték el azt a helyet, ahol rituális gyilkosságok történnek, olyan helynek, ahol a környezet kísérti a benne élőket. Louisiana egy ilyen hely.

„I think human consciousness, is a tragic misstep in evolution. We became too self-aware, nature created an aspect of nature separate from itself, we are creatures that should not exist by natural law. We are things that labor under the illusion of having a self; an accretion of sensory, experience and feeling, programmed with total assurance that we are each somebody, when in fact everybody is nobody. Maybe the honorable thing for our species to do is deny our programming, stop reproducing, walk hand in hand into extinction, one last midnight, brothers and sisters opting out of a raw deal”. – Rust Cohle

Szöveg: Bea