„A kézzel készült termékeknek lelkük van” – Interjú a Mandragora design tervezőjével

Scherfel Nóra csaknem tízévnyi marketinges tevékenykedés után alapította meg saját vállalkozását cipőtervezőként. Mandragora design nevű márkája egyedi tervezésű, magas minőségű cipőket kínál, s annak ellenére, hogy egy viszonylag fiatal brandről beszélünk, biztató és ígéretes az a tudatosság, amellyel a tervezőnő építgeti birodalmát. A kezdetekről, motivációról és tervekről beszélgettünk vele.

Nemzetközi marketinges pályáról kerültél a cipők és a tervezés világába. Ez bizonyára hatással lehet arra, ahogyan a márkád, a vállalkozásod építéséhez állsz…

Mivel lehetőségem volt nagy nemzetközi márkák építésében részt venni, ezért pontosan tudom, hogy mennyi mindenre van szükség ahhoz, hogy egy termék eladható legyen. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen pozitív hatással van a Mandragora design márka életére és kommunikációjára. Óriási élmény számomra, hogy a szakmai múltam és kreativitásom ötvözetéből létrehozhatok egy saját márkát. A munkámnak ezt a részét is ugyanolyan alkotási folyamatként élem meg, mint a cipők tervezését.

Mikor és milyen motiváció hatására döntötted el, hogy komolyabban cipőkészítéssel szeretnél foglalkozni? Te is készíted őket vagy a tervezés inkább a te reszortod?

Egy évvel ezelőtt jött az ötlet, amikor egy rendkívül tehetséges, fiatal cipészmester marketing tanácsadójaként beléptem egy cipész műhelybe. Teljesen elvarázsolt az a hangulat, ami abból a helységből áradt. Magyarországon a hagyományos cipőkészítés kihalófélben van, ugyanis nincs már szakemberképzés. Ebben a műhelyben viszont ugyanúgy folyik a munka, mint száz évvel ezelőtt – kaptafával, bőrillattal, eredeti szerszámokkal és kézzel. Mivel mindig is imádtam az egyedi cipőket, természetesen azonnal elképzeltem magamnak pár modellt, amit lerajzoltam, megterveztem, majd hónapokig kísérleteztünk annak érdekében, hogy a cipők ne csak szépek, de rendkívül kényelmesek is legyenek. Olaszországban volt lehetőségem olyan különleges bőröket beszerezni, amik csak megerősítették bennem az elhatározást, hogy cipőtervezéssel szeretnék foglalkozni. Azóta már nem kell külföldre mennem azért, hogy egyedi és kényelmes bőrcipőt vegyek magamnak.

Hogyan mutatnád be a márkádat?

A Mandragora márka az egyediségről és a természetességről szól; kézzel készült cipőkről, melyek különleges olasz bőrökből készülnek. Mindegyik modell egy külön karakter, mely képes kifejezni viselője egyéniségét, ugyanakkor kényelmes viseletet nyújt a hétköznapokban is. A cipők formáját és élénk, vidám színeit a természet által alkotott levelek és virágok ihlették, melyek számomra varázslatos módon születnek újjá évről évre. A növényi cserzésű bélésbőrnek és a környezetbarát csomagolásnak köszönhetően a Mandragora cipők igyekeznek hozzájárulni nemcsak a divat, de a természet megújulásához is.

Milyen célcsoportot szeretnél megszólítani? Ki viseli a cipőidet?

A Mandragora cipők azoknak a nőknek készülnek, akik szeretik és értékelik az egyedi darabokat, melyek nem jönnek szembe az utcán, ugyanakkor a kényelem is fontos szempont számukra. Saját tapasztalatból tudom, hogy egy mai modern nőnek mennyi szerepben kell megfelelnie nap mint nap. Szüksége van egy olyan cipőre, amit reggel felkap és még este is őszintén tud benne mosolyogni.

Mi a helyzet külfölddel, hogyan látod a márkád mondjuk öt év múlva? 

A Mandragora webshopban nemzetközi szinten lehet cipőt rendelni és vásárolni. Nem szeretném az értékesítést egyik országra sem korlátozni, hiszen a különleges minőségi lábbelikre mindenhol van igény. A termékportfólió bővítésében látom inkább a fejlődési lehetőséget. Vannak terveim új modellekre, illetve az eddigi vásárlóim inspirálnak cipőkhöz illő táskák tervezésére is.

Mit tudhatunk arról a különleges darabról, amelyet a Hungaria pezsgővel való együttműködés köszönhetően kisorsolnak majd?

A modell neve „Kate”, egy nagyon kedves barátnőmről kapta a nevét, akinek az első ilyen cipő készült. A papagájvirág mintás bőrt Milánóban láttam meg a 2018-as nyári-őszi kollekció bemutatóján. Azonnal beleszerettem és megterveztem ezt a modellt, mely extravagáns stílusával a Mandragora kollekció egyik legfeltűnőbb darabja lett.

HA SZERETNÉD MEGNYERNI EZT A LÁTVÁNYOS MANDRAGORA KREÁCIÓT, JÁTSSZ A HUNGARIA PEZSGŐ NYEREMÉNYJÁTÉKÁN! A RÉSZLETEKÉRT IRÁNY A PEZSGOMASKEPP.HU!

Képek: Fb.com/mandragoradesign.shoes

„A funkcióvezérelt alkotásban hiszek” – Beszélgetés a Ducsai.Leather.Goods tervezőjével

Folytatódik rapidinterjú-sorozatunk, melynek keretében feltörekvő vagy már régóta a hazai fashionpalettát színesítő divat- és kiegészítőtervezőket faggatunk munkájukról, inspirációjukról, kihívásaikról. Soron következő alanyunk Ducsai Judit, a Ducsai.Leather.Goods designere. Ismerjétek meg közelebbről!

Mi motivált arra, hogy a kiegészítőtervezést válaszd hivatásodul?

Mivel mindig is a problémamegoldás foglalkoztatott, így a továbbtanulásnál nem volt kérdés, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre felvételizzek. A szakválasztás során is a forma-és funkció együttesére törekedtem, így kerültem a bőrtárgytervező szakra. Az ott szerzett szakmai tudásra és tapasztalatra a mai napig értékként tekintek.

 

Ami azonnal szemet szúr a munkáid kapcsán, az a különleges anyagpárosítás. Mi jellemző a márka anyagkoncepciójára?

Törekszem rá, hogy természetes alapanyagokból alkossak, de mivel a tervezési folyamat legfontosabb része, hogy mindig megtaláljam a funkcióhoz leginkább megfelelő alapanyagot, nem áll tőlem távol a vízálló, high-tech felületek használata. Szeretem az érdekes anyagtársításokat és előszeretettel alkalmazom a növényi cserésű natúr marhabőrt és a 100% gyapjúfilc kombinációját. Ezek az anyagok az időtálló szépségük mellett tartósak és praktikusak is.Milyen filozófia mentén tervezed a tárgyaidat és kiket szólítasz meg kreációiddal?

A vásárlói visszajelzések inspirálnak, ezért a funkcióvezérelt alkotásban hiszek. Célom, hogy olyan tárgyakat hozzak létre, amikkel a designt még inkább a mindennapok részévé tehetem, és amik minden nap örömöt adnak. A Ducsai.Leather.Goods márka célcsoportja széles skálán mozog, sokan tudnak azonosulni a minőségi alapanyagokkal és az időtálló formákkal, így egy olyan design iránt érzékeny réteg vásárolja termékeinket, aki befektetésként tekint egy kiegészítőre.

Min dolgozol jelenleg?

Szerencsésnek érzem magam, mert minden nap azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. A munkám jelenleg az új termékek fejlesztésén túl az, hogy beindítsunk a webshopunkat, amin keresztül a leendő vásárlóink is megkaphatják majd ugyanazt a törődést, amit jelenleg az Ylka Design Studióban személyesen. Szerencsére az évek alatt sikerült megtalálnom azokat a beszállítókat és szakembereket, akik támogatnak ebben. Azonban ez egy lassú folyamat, ami folyamatos kitartást és rugalmasságot igényel.

Mit szabad tudnunk arról a tárgyról, amit a Hungaria pezsgő nyereményjátéka kapcsán kaphat majd meg egy szerencsés? (A kreáció a fenti bloggerekről készült fotón látható.)

Minimalizmus, praktikum, variálhatóság. Ezek jellemzik a három méretben használható pezsgő színű FOLDED táskát, ami tökéletesen passzol a nők mindennapi ritmusához. Az erős és vízálló cordura alapanyag garantálja, hogy bírni fogja a gyűrődést a táska, a növényi cserzésű marhabőr pántok pedig eleganciát adnak a megjelenéshez. Két belső zsebe a személyes tárgyak rendszerezésében segít, lazac színű belseje pedig biztosan mosolyt csal majd a nyertes arcára.

HA SZERETNÉD MEGNYERNI EZT A PRAKTIKUS DUCSAI TÁSKÁT, JÁTSSZ A HUNGARIA PEZSGŐ NYEREMÉNYJÁTÉKÁN! A RÉSZLETEKÉRT IRÁNY A WWW.PEZSGOMASKEPP.HU!

Alternatív önkifejezés designer cipőkkel – Ronna Shoes & Accessories

Gyurkovics Róna cipő- és kiegészítőtervező művész, aki hivatását szorgalmának és szenvedélyes természetének köszönhetően autodidakta módon sajátította el. Cipőkreációi olyan színesek, sokfélék és hektikusak, amilyen ő maga is. Minden darab egyedi tervezésű, kézzel készült és limitált számban érhető el. Motivációiról, elvekről és jövőbeli terveiről kérdeztük a tervezőnőt.

Mi motivált arra, hogy a cipőkészítői, -tervezői hivatást válaszd? 

Az egyetemen földrajz szakos voltam, de ahogy közeledtem tanulmányaim végéhez, egyre világosabbá vált számomra, hogy alkotni szeretnék és a kezeimmel dolgozni. Nemezeléssel foglalkoztam komolyabban egy évig és főleg szobacipők készítésében éltem ki kreativitásomat, amikor megszületett az ötlet, hogy igazi cipőket tervezzek. A fejemben az élt, hogy ahhoz gyár kell, de hála az internetnek, rábukkantam fiatal lányok munkájára, akik kézzel csinálnak cipőket. Ez buzdított arra, hogy valóban belevágjak, úgyhogy 3 hónap múlva elkészült az első művem. Ez nyolc éve volt. Sok gyakorlás és Anna Zaboeva manufaktúrájában gyártásvezetőként eltöltött két és fél év után, másfél éve saját márkámmal vagyok jelen a piacon.

Miből inspirálódsz az alkotás során? Milyen elvek mentén fogod össze egységbe az alkotásaidat?

A Vajdaságban, egy színes etnikai közegben nőttem fel magyarként a temperamentumos balkáni népek között. Apám festőművész, akitől sokat tanultam. Tizenpáréve élek Budapesten, ahol megélhetem a stabil, önálló városi nő karakterét, emellett Budapest színes forgataga állandó forrás számomra az inspirálódáshoz, fejlődéshez. Utazásaim során különböző kultúrák szokásait, művészetét, hangulatát ismertem meg. Ezek összessége táptalajt adott az alkotáshoz ezekből is gyökerezik a cipőim, kiegészítőim stílusa is. A határozott formai kialakítás és az ízléses, de merész színválasztás révén fogalmazódik meg ez a fajta hozzáállásom.

Ki, illetve milyen az a Nő, akinek tervezel?

A divatot egyáltalán nem követem és a cipőimet sem a fast fashion jegyében fogyasztják, bár alapvetően azt gondolom, hogy jól kombinálhatók a modelljeim. A célcsoportom az ambiciózus és határozott nő, aki keresi az alternatív megoldásokat az élet más területein is, és a mainstreamből kiszállva meri karakteresen képviselni magát. Arra jöttem rá az eladásokból, hogy ez korcsoporttól teljesen független, az egyéniség nem bohókásan kamaszos, fiatalosan merész vagy egy érési folyamat eredménye, egyszerűen van, akiben erősebb az igény az ilyen típusú önkifejezésre. Ha ez egyezik a Ronna Shoes által képviselt stílussal, ők mind a cipőim viselői lehetnek.

Milyen projekteken dolgozol jelenleg?

Nemrégiben volt két bemutatónk, Szabadkán és Budapesten, ahol fashion performance formájában mutattuk be a Ronna Shoes and Accessories világát. A cél az volt, hogy több művészeti ággal kapcsoljuk össze a cipőtervezést mint iparművészeti ágat. Ennek folytatása lesz, hiszen a koreográfussal, Kiss Anikóval jól egymásra hangolódva, kreatívan tudtunk dolgozni. Alapvető gondolat számomra a művészetek összehozása egy projekten belül, és már vannak is ötletek, melyeken a közeljövőben dolgozunk majd. Másrészt most indulnak a workshopok a budapesti lakásműhelyemben, ahol a résztvevők megtervezhetnek és elkészíthetnek maguknak egy-egy kiegészítőt. Egyelőre a telefon-, tablet- és laptoptok, valamint a napszemüvegtok készítésébe kóstolhatnak bele a kreatív hajlamú jelentkezők.

Mit tudhatunk a cipőről, amelyet a Hungária pezsgő nyereményjátékának köszönhetően egy szerencsés majd a magáénak tudhat majd?

Érdekes megfigyelni, hogy egy cipő vagy kiegészítő milyen erős hatással van viselőjére, ha karakteres. Az, amelyet a játékhoz felajánlottam, pont ilyen. A cipőim mindig akkor kapnak nevet, amikor a prototípus elkészül és fölpróbálom őket. Figyelem, milyen érzetet ad, milyen hatással van rám. Ez a modell az Urban Cowgirl Summer Edition nevet kapta. Nemcsak azért, mert a „sarkantyú” ezt az asszociációt keltette bennem, hanem azért is, mert egy saját útját járó nőnek erősnek és határozottnak kell lennie, hogy el tudja végezni a feladatát. Ez egy városi cipő, mely finom vonalvezetése a nőiességet is hangsúlyozza. Könnyű és kényelmes, hogy a mindennapokban helyt álljon benne viselője.

 

Szöveg: Salvai Ramóna, képek: fb.com/ronnashoes

JÁTSSZ TE IS RONNA CIPŐÉRT A HUNGARIÁVAL! TOVÁBBI INFORMÁCIÓK: WWW.PEZSGOMASKEPP.HU!

A punk nem halt meg, csak átalakult

„Amit most csinálok, még mindig punk – még mindig arról szól, hogy felemeljem a hangom az igazságtalanság ellen és elgondolkodtassam az embereket, még akkor is, ha az kényelmetlen” – írja Vivienne Westwood önéletrajzi könyvében.

Amit ma a westwoodi értelemben punknak tekintünk, egy apró londoni butikban fogalmazódott meg a hetvenes évek közepén. A tervezőnő Malcolm McLarennel a Kings Road 430 szám alatt nyitotta meg első ruhaboltját. Sőt, egyszerű butik helyett sokkal inkább egy olyan teret, atmoszférát teremtettek, amely találkozási lehetőséget kínált az egyes művészeti ágak, valamint a kívülálló fiatalok számára, akik lázadtak az adott politikai, társadalmi rendszer ellen, és nem féltek véleményük nyilvános felvállalására, viselésére, hangoztatására.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ami Londonban Westwood és Malcolm kezei alatt megszületett, egyáltalán nem előzmény és példa nélküli. Egyidejűleg New Yorkban is formálódott egy punk szcéna, ami nagy hatással volt a brit színtér alakulására. Habár a vizualitás, a dizájn leginkább Westwood kreativitásának köszönhető, Malcolm McLaren volt az, aki az USA-ban, főleg New Yorkban szerzett tapasztalatait és a Szituacionista Internacionálé nevű mozgalom iránti érdeklődését adta inspirációs forrásként. 1973 nyarán pedig együtt is jártak New Yorkban, ahol megismerkedtek az amerikai punk szcéna színe-javával, kiállítottak a Chelsea Hotelben, meglátogatták Warhol Factoryját és persze meghatározó élményeket szereztek.

Ami említésre méltó különbséget jelent a két térség között – Vass Norbert punkkutató történész szerint – az a punk ellenkulturális jellegének erőssége. Míg az első punk bandák az USA-ban formálódtak és az öltözködési stílusban megjelenő formabontó DIY eljárások is ösztönösebb kísérletezések voltak a keleti parti értelmiségi fiatalok körében, addig a brit punk mozgalmat egy tudatosabb, megkonstruáltabb egységben látjuk.

S habár a társadalmi viszonyokkal való szoros kapcsolat nem vitatható, a komplex élmény, az életérzés, ami egységes képpé állt össze a Kingsroad 430 alatt, valamivel átgondoltabb koncepciót, akár konkrét üzleti stratégiát sejtet. Westwood és McLaren nem csupán arra érzett rá, hogy mi mozgatja meg a korabeli fiatalság egy csoportjának fantáziáját, hanem arra is, hogy hogyan formálhatja látható, hallható, tapasztalható valósággá a korszellemet.

Az pedig, hogy a brit punk viselhető stílusjegyei és elemei ikonikussá és példaértékűvé/iránymutatóvá váltak és maradtak a későbbi évtizedekben is, főleg Westwood tervezői, alkotói zsenialitásának köszönhető. A DIY elv, a semmiből való teremtés és az új lehetőségek keresése ugyanis kiskorától életének, történetének része. Éppen emiatt szabásvonalai, megoldásai utánozhatatlan autenticitást hordoznak magukban.

Punk’s not dead – ezen a címen jelent meg debütáló albuma a The Exploited nevű skót punk bandának 1981-ben, aztán ugyanezen a címen mutattak be egy filmet 2007-ben. Vivienne Westwood is ezt sugallja, amikor környezetvédelemről, emberi jogokról vagy éppen az ageingről beszél. A punk utóéletéről és annak „eredetiségéről” ugyan vitatkozhatunk, jelentőségéről viszont semmiképp sem.

Máig állandó inspirációként van jelen a divatban; a high fashiontől a fast fashionig újra és újra beszivárognak stíluselemei, s ugyanúgy alkalmazzák pusztán esztétikai okokból, mint jól átgondolt koncepciók szerint, aktuális helyzetekre reflektálva, mögöttes tartalmakra építve.

A zenét tekintve számos olyan banda formálódott a közelmúltban is, melyek a valamikori punk zenei stílusjegyeire építkeznek, talán még nosztalgikusan meg is idézik a nagyöregek taktusait, de aktuálpolitikai vonatkozásoktól mentesen tömegkulturális termékként lázadás és véleménynyilvánítás helyett az MTV toplistáján végzik. Vass Norbert szerint ugyanakkor a kommercionalizálódás nem jelent feltétlenül szakítást a stílus gyökereivel, és talán nem is kevésbé értékes, mint azok a formációk, akik elveikben ma is igazodnak a szubkultúra aktuálisan fennálló, rendszert bíráló vonalához.

2011-ben a MoMA-ban szerveztek egy retrospektív kiállítást, mely a punknak állított emléket. Dresscode-ot nem határoztak meg, a megnyitóra érkező vendégek többsége viszont alkalomhoz illően, a punk fénykorának legjellemzőbb viseleteit magára öltve jelent meg – mint egy tematikus jelmezbálban. Westwood szerint inkább emlékeztet az esemény egy, a hetvenes évekbeli stílus iránti tisztelgésre, mint az életérzés aktuális interpretációjára. Míg a többség viselte, addig Westwood – aki egyébként egy Julian Assange-fotót tűzött a pólójára – sokadszorra is képviselte a punk szubkultúrát.

Mindezeket figyelembe véve joggal fogalmazódik meg bennünk a kérdés, hogy akkor mégis mi maradt mára a punkból? Lehetséges lenne, hogy pusztán stílusjegyek, egy maszk, néhány akkord és az elmaradhatatlan szlogenek ízléses egymásmellé rendezése jelenti azt, hogy a punk kategóriájába sorolhatjuk magunkat vagy az alkotásunkat?

Vagy létezik még az az életérzéstől motivált alkotói ösztön, ami az igazságtalanság elleni felszólalásra való vágyhoz audiovizuális kontextust, zenét, öltözéket, művészi, kreatív önkifejezési formát társít? Szakértőnk úgy véli, hogy habár a punk mainstreambe illesztett verziójával találkozhatunk inkább, utóhatása vitathatatlan – mind zeneileg, mind a divat tekintetében –, és olyan kisebb alternatív csoportosulások is léteznek, amelyek elveikben követik az irányzatot, vagyis a valamikori punkot. Ezek mellett a foglaltházi kultúra, a DIY-hozzáállás, mely ugyan inkább nyugaton jellemző, is említésre méltó örökségek.

Biztosítótűk, extravagáns frizurák és experimentális gitárhúrtépkedés ide vagy oda, talán nem is az a lényeg, hogy a már megfogalmazott formulákat újra magunkra öltve kiáltsunk valami olyanért, ami már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt aktualitását vesztette. Sokkal fontosabb a példa, amit egy csapat rebellis fiatal összművészeti alkotásként állított elénk.

A divat a gazdaság egyik legjelentősebb iparága, az öltözködéskultúránk a korszellem vizuális leképeződése, a zene pedig egy olyan erő, ami láthatatlan szálakkal képes tömegeket összefogni és közösséget formálni.

A művészetek találkozása a korszellemmel kulturális kontextust képez, egy mellékágat a főárámból kikívánkozóknak, otthont és találkozási pontot a változtatásra nyitott egyéneknek. Fennálló rendszereket megkérdőjelezni lehet, sőt, szükséges is. A tartós és stabil változás viszont az arra nyitott egyének közösséggé alakításával lehetséges. A punk életérzés és a köré épült összművészeti közeg pedig a társadalmi felelősségvállalás alternatív, ám jelentőségében valószínűleg alábecsült módjának követendő, újraértelmezendő példája.

Szöveg: Salvai Ramóna, képek: Tumblr

Személyes mítosz mint generációs problémák látlelete – Üvegburák a Trafóban

Sylvia Plath neve bizonyára ismerősen cseng legtöbbünk számára, és egyik leghíresebb műve, az Az üvegbura is egyike lett a legtöbbet tárgyalt és legmeghatározóbb 20. századi irodalmi művek sorának. Említett regényéről tudjuk, hogy erősen személyes jellegű, viszont egy biográfiai műnek is lehetnek olyan vonatkozásai, amelyekkel akár generációs szinten is azonosulhatunk. Ezt tárja fel a Trafóban május 22-én bemutatásra kerülő Üvegburák című előadás.

A darab olyan problémákra fókuszál, melyek létező, aktuális kérdései napjainknak, csak éppen sok esetben átcsúsznak a kevéssé tárgyalt kategóriába. Túl sok lehetőség, fiatalkori útkeresés és öndefiníciós kérdések – ezek kerülnek a mű fókuszába. Lázár Helgával, a darab rendezőjével személyes utakról, alkotói folyamatról és természetesen a darab kialakulásának hátteréről beszélgettünk.

Hogyan kerültél a rendezői pályára? Mi motivált abban, hogy ezt válaszd?

Őszintén szólva fogalmam sincs. De arról sem, hogy miért nem volt más alternatívám. Faluról jövök,  nem nagyon rakott irányba senki. Valamiért van bennem ez a gusztustalan önkifejezési kényszer, ami hol ilyen, hol olyan csatornákra talál. Kamaszkoromban látványtervező akartam lenni, ebből vezetett az út a bábszínházhoz, először inkább a bábrendezéshez, és most pedig a bábszínészethez. Nehéz megmondani, hogy a pálya melyik térfelén is állok, talán mindegyiken egy kicsit – és végül is ez tök jó. Szeretném, ha így is maradna. Most Stuttgartban tanulok, a  Hochschule für Musik und Darstellende Kunst bábos képzésén. Ez tulajdonképp egy bábszínész képzés, de bábrendezést és bábkészítést is tanulunk; itt leginkább szabadúszó bábosokat, performereket nevelnek.

Fotó: Lázár-Tóth Anett

Ahogy látom, Magyarországon a bábszínház nem olyan komplex és népszerű, mint például Németországban.

Nem gondolom, hogy ne lenne komplex. Sok, szép és sokszínű gyerekelőadások születnek, az viszont tény, hogy a „felnőttbábszínház” Magyarországon alig-alig létező forma. A célcsoportot nézve nem olyan komplex. Németországban a bábszínházon belüli alfaj a gyerekszínház, odahaza fordítva.

Hogyan szerettél bele a bábszínházba?

A bábszínház áll legközelebb a képzőművészethez, és nálam kamasz korom óta ez a vezérfonál. Képek, formák, színek, anyagok, vizuális konceptek – imádom ezeket kiagyalni, csinálni, csináltatni, működni bennük és működtetni őket.

Hogyan kerültél ki Stuttgartba? Tudatos döntés volt?

Igen is meg nem is. A Színművészeti Egyetemen tanultam bábrendező szakon, amikor kinn voltunk egy fesztiválon az osztállyal Lengyelországban. Ezen a fesztiválon láttam meg egy egyetemi produkciót a Hochschule-től, amibe nagyon beleszerettem. Pont azt láttam viszont benne, amiért belekezdtem ebbe az egészbe:  a szabadon megélt kreativitást. A Színművészetin megtanítják, hogy hogyan foglald rendszerekbe a gondolataid és azt, hogy ezeket a rendszereket miként rakd színpadra. Ebben a szellemben én rengeteget tanultam, miközben kutyául éreztem magam benne. Azt láttam, hogy egyszerűen nem eszerint a logika szerint működöm, és mivel így kell működnöm, pont azt nem tudom csinálni, ami bennem alkotóként érdekes lehet. Fellélegeztem itt, amikor láttam, hogy amit csinálni tudok, annak van és lehet jogosultsága.

The Unlimited String Octett Orcestra

Tervezel-e hosszabb távon ott működni vagy visszatérnél Magyarországra?

Nem tudom. Jelenleg itt vannak lehetőségeim. Amikor először kijöttem, még nem számoltam azzal, hogy ha én nem vagyok Pesten, akkor nem vagyok jelen. És ha nem vagyok jelen, akkor engem pályakezdőként seperc alatt kiír magából a szakma. Lassan másfél éve vagyok Stuttgartban. Nagyon élvezem és jó döntésnek bizonyult, de hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom haza. Most van itt dolgom bőven, de ha hívnának, mennék.

Ahhoz, hogy színházi alkotóként jó és hiteles munkát tudj végezni, azt gondolom, szükség van arra, hogy otthonosan mozogj abban a kulturális közegben is, amelyben éppen alkotsz – vagy legalábbis, megértsd azt. Neked mennyire ment könnyen az, hogy megszokd ezt az új közeget?

Egy pillanatig nem volt nehéz. Az első pár hónapom a konstans eufória volt és traumatizált kelet-európaiként azért ez nagy szó. Tényleg, az egyedüli dolog, amit nem értettem, az az általános nyitottság és bizalom, mindenki részéről, mindenki irányába. Hogy nem mérnek fel centire az első kézfogásnál. Hogy nem néznek félre, amikor sokáig tart összerakni egy mondatot. Az itt tanuló bábosok kétharmad része külföldi, francia, izraeli, orosz vagy spanyol. A báb a közös kultúra.

Vannak-e olyan konkrét műfajok és/vagy témák, amelyeket kifejezetten a magadénak érzel?

Talán ami közös a témáimban az az, hogy személyesek és aktuálisak. Néha furcsán is érint, amikor régebbi előadásaim felvételét viszontlátom vagy, ha nagy szünet után veszünk elő újra valamit: az előadások, amiket készítek, mindig egy-egy időszakom látleletei. Lelki szarokkal, gyerek- meg kamaszbetegségekkel, időszakos leleményekkel. Itt az egzisztenciális szorongás, ott a megfelelési kényszer, amott meg az általános létbizonytalanság, amiben nincsenek egyértelmű célok, viszonyok, nincsenek egyértelmű barátok és ellenségek… Csupa ilyen fényes témák érdekelnek, de mazochista örömet okoz ezekkel dolgozni. Az Üvegburák szerintem egyébként eléggé pontos lett. Nem lett kész, de ezzel együtt is. Hogyan tudsz úgy önazonosan termékeny maradni, hogy közben termékként kell magadat közvetítened? Na, majd ezt is vicces lesz később visszanézni.

Üvegburák (fotó: Geresdi Zsófia)

Az Üvegburákra térve: mennyire ragaszkodik a megvalósult előadás a regényhez? Egyértelmű feldolgozásra számíthatunk vagy inkább csak egy személyes élményt vesz alapul?

Az Üvegbura egy kőkemény személyes mítosz – szerencsére nem az enyém. Alkotóként ezzel, hogy ez a történet egy bizonyos valaki, azaz Esther Greenwood személyes története, mindenképpen kellett valamit kezdeni. Az előadás a regényre épül, bizonyos pontig híven is követjük a cselekményét, és azokat a tényezőket is elég regényhűen mutatjuk be, amelyek a főhőst körülveszik, az ő belső konfliktusát előidézik. Van aztán egy szakítópont, ami után mi egyre inkább elszakadunk a regénytől, a személyes sztori egyre inkább közös történetté alakul, a személyes probléma generációs problémává tágul, és aminek okozója bizony korunk harcos kapitalizmusa, illetve annak ellentmondásos elvárásai.

Miért Üvegburák, így többes számban?

Ez is tulajdonképpen erre vezethető vissza. Sylvia Plath a regényben a saját, privát kis üvegburáját írja le, hogy mi az a fojtogató, megfoghatatlan problémahalmaz, ami őt körülveszi. Ebben szerettük volna felismerni a generációs problémát, és azt, hogy ez ne csak egy bizonyos valaki üvegburája legyen, hanem a miénk és a tiétek is.

Érzékelsz különbséget e társadalmi jelenségnek a vizsgálatakor mondjuk a német és a magyar körülmények között? Vagy globálisabb jelenségnek mondanád azonos jellemzőkkel és emberi reakciókkal? Arra számítasz, hogy a magyar közönség is ugyanúgy fogadja azt, ahogyan ezt feldolgoztátok, mint ahogy a német közönség fogadta?

Nehéz, mert nem szeretnék általánosítani. Ha a formát nézem, arra tippelnék, hogy ahogyan fogalmazunk, talán a két kultúra ízlése között lehet. A kortárs német bábszínházban szokatlanok a történetek, furcsa is volt az ittenieknek, hogy lineáris történetmesélő-módban indulunk. Magyarországon inkább az lesz számomra a kérdés, hogy mennyire tud majd a magyar közönség azzal menni, ha ez a történet széttöredezik – de igazából nem hiszem, hogy ezzel különösebb gond lenne.

A társadalmi jelenségről, mint olyanról, még nehezebb beszélni. Ahol most vagyok, nagyon kis szeletét tapasztalom meg ennek a generációnak. Nagyon szerencsés szeletét, akiknek alapvetően ilyen fajta jelentősebb problémái nincsenek. Talán mert jólétben, elfogadásban és egy, a miénknél jóval egyértelműbb közegben nőttek fel, magukkal szemben is elfogadóbbak. Nem tudom, hogy ez általánosságban mennyire jellemző – valószínűleg eléggé, kisebb különbségeket látok ember és ember között, kisebb harcokat egy-egy pozícióért, kevesebb a bunyó és kevesebb az önemésztés, mint otthon, van viszont a vécékben laktózmentes tejből készült vegán szappan érzékeny bőrre. Gábor Sárával, az adaptáció készítőjével inkább abból indultunk ki, amit otthon mit tapasztaltunk. Ez az öndefiníció-kényszeres, törtetéses, egzisztenciális káoszban tapicskoló fiatalság-élményünk mindkettőnknek Magyarországról származik. De itt sem akarnék általánosítani. Maradjunk abban, hogy ez az én élményem.

Üvegburák (fotó: Geresdi Zsófia)

Mesélnél kicsit az előadás kialakulásáról, arról, hogy hogyan állt össze ez az alkotói csapat, akikkel dolgoztatok?

Ennyi előkészületi munka még egyetlen darabomban sem volt. Tulajdonképpen egy éven keresztül folyamatos gondolkodás tárgya volt a csapatban. Gábor Sári, dramaturg, Geresdi Zsófi (díszlettervező) és Tarr Bernadett (zeneszerző) – velük négyesben gondolkodtunk erről. Nagyon sok metatudás gyűlt össze a témáról, amivel már könnyű volt odamenni a három színészhez (Alessandra Bosch, Anika Herzberg, Sarah Wissner). Ez kellett is, mert nagyon kevés időnk volt a darabot összerakni. Mérhetetlenül aránytalan az, hogy mennyit gondolkodtunk rajta és mennyi idejük volt a színészeknek megérezni, kialakítani, megcsinálni a dolgot – szerintem ehhez képest döbbenetesen hamar ráhangolódtak. Egy nagyon jó és inspirált próbafolyamat volt. Fejben és testben is. Jó volt csinálni. Érdekes még, hogy koloniálisan dolgoztunk, a próbák itt zajlottak Stuttgartban. Ez azt jelenti, hogy a nappalinkban lakott a stábunk magyar fele. Ettük egymást kajáját, szagoltuk egymás lábát. Eléggé intenzív munkafolyamat volt.

A németországi bemutató után milyenek az első visszajelzések, milyen reakciókat tapasztalsz a közönség részéről?

Én mindenképpen elégedett vagyok, pedig ez elég ritka nálam. Jó úton van az előadás, jól működnek együtt a lányok. Alapvetően pozitív a visszhangja. A visszajelzések alapján talán az a nehéz a nézőnek, hogy hogyan tud átkattanni az első rész után a második részre. Az első rész egy videotechnikával kombinált árnyjáték, ami egy vezetett, tulajdonképpen élő animációs film, a második része viszont teljesen improvizatív. Van egy váz a színészeknek, amit jó, hogyha használnak, de alapvetően minden ott születik és alakul. Szóval van egy elég éles váltásunk, amit úgy kellene megdolgozni, hogy nem tompítjuk el. Jó kis feladat.

Fotó: trafo.hu/uvegburak

Végül, milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

Szeretnék még bambulni. Egy-két hétig minimum. Futni és biciklizni. Gyors egymásutánban volt most két nagyobb munka, jó érzés csak nézni ki a fejemből. Tavasszal egy francia rendezőpárossal dolgoztunk együtt az osztállyal a Zitternben, egy hónapra jött erre az Üvegburák. Nyáron fesztiválokon játszunk majd az egyetemmel, ősszel egy marionettistával fogok dolgozni, aztán megrendezem életem első gyerekelőadását. Mindegyiket nagyon várom. Izgulok. De előtte még futok. Jó sokat.

A darab május 22-én érkezik a Trafóba. Jegyeket és további információkat ITT szerezhettek!

Szöveg: Salvai Ramóna