Nők Chanelben: Peter Farago & Ingela Klemetz-Farago kortalan eleganciája

A magyar származású fotós, Peter Farago és a svéd stylist Ingela, Klemetz-Farago által jegyzett Women in Chanel című sorozat a divat világán belül az egyik legelegánsabb és legkonzekvensebb munka. Az alkotópáros a Chanel divatházzal való kollaborációjának hívószavai a koherens koncepció és végtelenül tudatos modellválasztás. A Ludwig Múzeumban hamarosan nyíló tárlaton közelebbről is szemügyre vehetjük majd a különleges fényképeket, de addig is szemezgessünk kicsit az alkotópáros munkáiból.

A high branddel való együttműködésük nem teljesen új keletű: 2011-ben már megjelent a Farago pár addigi legnagyobb volumenű munkája, a 384 oldalas Northern Women in Chanel. A munka másfél évet vett igénybe és olyan skandináv, illetve balti származású modellek közreműködésével jött létre, akik már a nemzetközi szcénában is komoly elismeréseket szereztek: például Freja Beha Erichsen, Carmen Kass, Ginta Lapina, Helena Christensen, Frida Gustavsson, Dorothea Barth-Jorgensen, Iselin Steiro, Edita Vilkeviciute, Sigrid Ågren, Suvi Koponen, Kirsi Phyronen, Siri Tollerod, Caroline Winberg vagy Theres Andersson neve is szerepel a múzsák közt.

A fényképek többsége Svédországban készült, és minden helyszínválasztást az adott karakter ihletett, így a modell, a fotós és a stylist között létrejövő igen szoros és személyes együttműködéséről, kölcsönös inspirációról is vallanak a felvételek. Farago-t Ingmar Bergman hősnői inspirálták, saját elmondása szerint az általuk képviselt erő és őszinteség egy kecses, ám két lábbal a földön járó nőiességet láttat.

Egyedülálló módon az alkotópáros korlátlan hozzáférést kapott a Chanel archívumához; még olyan jelentős és ritka ruhákhoz is, amelyek az 1920-as években készültek. Némelyik darab olyan értékes, hogy a divatház külön Chanel munkatársat küldött vele a fotózásokra. A válogatás meglehetősen nagy időskálát ölel fel, hiszen a már említett ’20-as évektől elkezdve a 2011-es tavaszi-nyári haute couture és őszi-téli ready to wear kollekciókkal bezáróan szemezget a ruhakölteményekből. Végül közel 300 összeállítást fotózott le a páros és ebből került be egy bő válogatás a már említett kiadványba.

Az már csak hab a tortán, hogy a könyv eladásából származó bevétel egy részét a Save the Children szervezetnek ajánlották fel abból a célból, hogy a világ legváltozatosabb részein segítsék elő a lányok oktatását. A sorozat képeit több kiállítás keretein belül is bemutatták, többek között Stockholmban, Koppenhágában, Helsinkiben, de a legkülönlegesebb helyszín minden bizonnyal a norvég szigetcsoport Verdens Ende, azaz a „Világ Vége”, pontján megrendezett szabadtéri tárlat volt.

exhib1

A Farago-ék igen különleges munkát hívtak életre a sorozattal: a Chanel egyedi ruhakölteményeit mesteri eleganciával dolgozták bele a zord északi tájak és városok világába – ebben nem kis szerepük volt a rendkívül tudatosan kiválasztott modelleknek. Ezzel egyszerre teremtenek izgalmas időutazást és nyújtanak egy nagyívű és átfogó képet a divattörténelem egy jelentős szeletéről. Emellett a sorozat a divat és művészetek időtlenségben való egymásra találására is rávilágít. A francia luxus divatház zseniális műgonddal készült ruhadarabjai tökéletes kontrasztot teremtenek az északi tájak nyújtotta környezettel, mintegy univerzális szintre emelkedik az általuk képviselt elegancia és nőiesség.

Nem kellett sokat várni a Northern Women is Chanel folytatására sem: 2015-ben elkészült egy újabb sorozat, amelynek képeit a Women in Chanel című 208 oldalas könyvben mutatja be a Farago páros. A limitált kiadású, 690 számozott példányban elérhető könyv idén márciusban jelent meg és a képanyagból válogatva közel száz nagyméretű nagyítást, illetve polaroidokat bemutató Nők Chanelben című tárlat július 8-tól lesz látható a budapesti Ludwig Múzeumban. Az új sorozat ezúttal Közép-Európa és Lengyelország legkeresettebb modelljeit vonultatja fel, mondhatni szokás szerint talpig Chanelben. A modellek illusztris névsorát erősíti ezúttal Andreea Diaconu, Mihalik Enikő, Anja Rubik, Palvin Barbara, Monika Jagaciak, Magdalena Frackowiak, Vanessa Axente és Malgosia Bela.

Az elkészült anyag nem kevésbé látványos, mint északi felmenője, hiszen olyan helyszíneken készültek a képek, ahol korábban aligha fordulhattak meg Chanel-darabok. A lengyel modell, Anna Jagodzinska, hátteréül a Varsói Egyetem egyik kémia laborja szolgált, a magyar múzsa, Vanessa Axente az Alföldön pózol gémeskúttal és pásztorral a háttérben, Mihalik Enikő pedig egy parasztház szobájában látható a népi kultúra tárgyi emlékeivel körülvéve.

Farago-ék számára rengeteg lehetőség rejlik a különböző stílusok és kultúrkörök összejátszásában. Nem elhanyagolható tényező, hogy a népművészet sokszor inspirálja a divattervezőket, emellett azonban az elkészült képek Peter Farago szerint azt is bebizonyították, hogy a népviselet, részletgazdag kidolgozottsága révén, megállja a helyét egy modern kontextusban, Chanel ruhákkal párhuzamba állítva is.

Ezzel a sorozattal a művészek az időtlenséget ismét új szintre emelik, a régi és az új, a hagyományos, valamint a nagyvárosi esztétika és vizualitás több síkon történő összejátszása egy egységes, de végtelenül sokrétű munkát eredményez. A szinte festményszerűen megkomponált képek, a modellek kivételes kvalitásai és varázsa, a ruhák tökéletes megválasztása és a helyszínek különlegessége mind méltóak a Chanel divatház örökségéhez, miközben újraértelmezik azt. Csak ajánlani tudjuk a Ludwig Múzeum tárlatát, minden bizonnyal emlékezetes lesz!

Szöveg: Kata
Képek: innen, innen, innen és Pinterest

Múltra hímzett jelen

Hímzés. Elsőre talán nagymamáink terítői és/vagy néptáncos ruháink mintái ugranak be erről a technikáról, de vajon a folklóron és a tömegtermelésű ruhadarabok dekorálásán túl is jut szerep ennek az eljárásnak napjainkban? Ha a fonalak és szövetek kuszasága mögé tekintünk, rendkívül izgalmas kortárs alkotásokra bukkanhatunk, úgyhogy a válasz: igen.

A hímzés a metódus, a felhasznált anyagok, a stílus, a szimbolika, illetve a kész művek otthoni és privát jellegű, továbbá szertartásos vagy ünnepélyes felhasználása alapján kulturálisan specifikus technikának tekinthető. Bár a középkorban férfi mesteremberek is foglalkoztak hímzéssel, a technika a 19. századra esszenciálisan női műfajjá alakult, és az otthoni szféra jellegzetes tevékenységévé vált.

A 20. század számtalan változást hozott, kimozdítva e csendes műfajt addigi szerepéből, majd mibenlétének problematikája is előtérbe került: tekinthető-e a hímzés művészetnek, a hímző nevezhető-e művésznek vagy „csak” – a kézműves hagyomány ápolójaként – kézművesnek? Funkcionális meghatározottsága, illetve a privát szférához (és elsősorban a nőkhöz) kötődő asszociációi miatt a textilművészetet sokszor kézművességként kezelték művészeti körökben – még az olyan alkotók, mint Gunta Stölzel vagy Sophie Taeuber-Arp munkássága ellenére is. Az art-craft vita nyomán azonban rendkívül innovatív törekvések indultak útnak, amelyek a kézműves és a művész-designer szerepek egyesítésére fókuszáltak, vagy a technikát – mint a művek tartalmának fontos elemét – méltatták.

1111

Mindez egybeesett a nőjogi, feminista mozgalmakkal, ahol általánosságban két megközelítés volt uralkodó. Egyrészt a kézimunka elutasítása kapott szárnyra, hiszen úgy vélték, hogy megerősíti a nők elnyomását és az otthoni szférába taszítja őket. Másrészt megjelent a kézimunka felhasználása, „kisajátítása” is. Ennek célja az volt, hogy kihívja a hagyományos női ideált, illetve hogy általa lehetővé váljon, hogy egy tipikusan női műfaj alkalmas legyen fontos témák értelmezésére, feldolgozásra.

A feminista művészek a tradicionális hímzést ötvözték egy sajátos és újfajta szimbólumrendszerrel, hogy ezáltal hívják fel a figyelmet a nők ügyére. Az általuk készített textile art művek eredendően (át)politizált esztétikai tárgyak, alkotások voltak – feszegették a művészeti diskurzus és az elfogadható médiumok határait, amire példát találhatunk Annette Messager vagy Louise Bourgeois művészetében is.

A 21. századra a technikát már a kortárs művészeti gyakorlatok határainak feszegetése és a tradicionális kézműves szakértelem kombinációja jellemzi. Napjainkban a meglévő technikák ötvözése, új módszerek megjelenése, illetve egy-egy művészre jellemző individuális újítás felbukkanása a jellemző. A feminista művészek munkáikban fontos társadalmi-politikai témákhoz nyúlnak: a női munka és a női művészet problematikáit, a gender szerepek mibenlétét, a státusz és hatalmi viszonyok alakulását, vagy a művészi érték, illetve szexualitás kérdéseit boncolgatják.

2222

Különös paradoxont hordoznak magukban ezek az alkotások, hiszen a sokszor felforgató témák, problémafelvetések, társadalmi és politikai kritikák egy hagyományosan finom, női médiumon keresztül jelennek meg, ahogyan azt Orly Cogan, Andrea Dezső vagy Elaine Reichek munkáiban is láthatjuk, de a sort hosszan folytathatnánk. Bár stílusban és anyaghasználatban rugalmasság figyelhető meg, a legtöbb hímzés szellemes vagy éppen ironikus módon reflektál saját művészeti, szociális és folklorisztikus hagyományaira, vagy a művész egyéni világlátására. Előbbire Szabó Eszter Ágnes frappáns feliratokkal és anakronisztikus elemekkel díszített falvédői a legjobb példák, utóbbi kapcsán pedig izgalmasak Molnár Dóra hímzőpárnái, aki Igény szerint (2012) című sorozatában a kapcsolatokkal szemben felállított igények sztereotípiáit tárta elénk saját elvárásainak valós alapokra helyezett, kisarkított példáival.

333

Mindezek tükrében elmondható, hogy a hímzés ma reneszánszát éli: a fiatal kortárs művészeknek köszönhetően újra előtérbe került e különleges műfaj, amely napjainkra konceptuális tartalmakkal töltődött fel, miközben egy kreatív, intermediális, provokatív-szatirikus művészeti nyelvvé formálódott.

Még több Molnár Dóra Eszter hímzőpárnáiból itt!

Kiemelt kép: Debbie Smyth

Szöveg: Kata