Mi a baj a New York Fashion Weekkel?

Mi a baj a New York Fashion Weekkel?

Még mindig nem áll jól a New York Fashion Week szénája, még úgy sem, hogy két éve, 2015 nyarán visszaállították a Men’s Weeket. Igen, vissza. Ugyanis a késő 80-as és kora 90-es években volt férfi divathét, de a hagyományos New York Men’s Fashion a nemzetközi divatnaptár növekedésekor teljesen kihalt a metropoliszból. Ezek után a férfikollekciókat (is) megálmodó tervezők vagy külföldön mutattak be vagy a női divathét mellékvágányaként prezentálták kreációikat, mellyel számukra megszűnt az a lehetőség, hogy a buyerek csak rájuk figyeljenek. De ezen túlmenően mégis mik a legalapvetőbb problémák a Nagy Alma legfontosabb divateseményével? A BoF segítségével megpróbáltuk összeszedni.

Most, 2017-ben pedig több, tagadhatatlanul Amerika legkreatívabb tervezői jelentették be, hogy elviszik showjukat a párizsi divathétre. De még New York sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olyan tervezőket engedjen el, mint Thom Browne, Proenza Schouler, Rodarte vagy az Altuzarra. Márpedig ők már mennek. A visszajelzések tükrében elmondhatjuk, hogy a NYFW reputációja évről-évre csökken és egyre többen titulálják egy unalmas sportruházati és koktélruha-parádénak az eseményt. Ha bármelyik európai divatszerkesztőt a New York Fashion Weekről kérdeznek, csak forgatja a szemét. De vajon jogosan?

Marc Jacobs kivételével már valóban nem sok érdekesség maradt a NYFW naptárában. Olyan kommerciális nevek maradtak csak a rendezvény berkeiben, mint Michael Kors vagy Tom Ford, – aki mondjuk pont most hozta át a showját – de lássuk be, nem miattuk szegeződik a tekintetünk a képernyőre, amikor visszanézzük a bemutatókat. Ennek következményeként (is) értelmezhető az a jelenség, melyben az olyan nagy nevek, mint Alexander Wang vagy Jeremy Scott rajongói átpártolnak a feltörekvő, fiatalos energiát pumpáló brandek mellé – mint a Vetements vagy az Off-White.

Az egyik várva várt napirendi pont a NYFW-en Raf Simons első kollekciójának bemutatója volt a Calvin Klein divatháznál. Míg viszont az egyik oldalról a sajtó dicsérő szavait olvashattuk, addig a háttérben a divatszerkesztők érdektelenségről és unalomról beszéltek a show láttán – ahogy Eugene Rabkin, a StyleZeitgeist magazin szerkesztője. Raf Simons érkezésétől azt várták, hogy felrázza és revitalizálja a divathetet, mint ahogyan anno 1997-ben Helmut Lang tette. Ő ugyanis ebben az évben hozta át bemutatóját Párizsból és bejelentette, hogy készen áll elsőként bemutatni. Donna Karan és Calvin Klein is mellé álltak.  Így megváltoztatták a sorrendet, melyben korábban New York mutatott be utolsóként, Milánó, London és Párizs után. A bejelentést követően viszont a sorrend New York-London-Milánó-Párizs lett, és ez a mai napig így van.

És valójában ki a hibás? Nos, úgy tűnik a CFDA (Council of Fashion Designers of America) lehet az egyik. Steven Kolb, a CFDA elnöke ezt nyilatkozta az amerikai Vogue-nak a legutóbbi átpártolás után: „Egyikük sem tudna Párizsban bemutatni, ha nem lettek volna előtte New Yorkban, hiszen mindannyian a Fashion Fund nyertesei vagy résztvevői voltak, és ennek köszönhetően tudtak elindulni saját útjukon, bizonyítva Amerika nyitottságát és demokratikus hozzáállását a divat kapcsán.” Az elnök felszólalásának azt kellett volna elérnie, hogy megvédi a New York-i eseményt, ehelyett viszont úgy hangzik, mintha New York csupán ugródeszkaként szolgálna a tehetséges tervezők számára, akik aztán majd a divatfővárosokban bontakozhatnak ki.

Egy másik fontos tényező, ami kárára válik a NYFW-nek (is), hogy nincsenek New Yorkban független divatmagazinok és az ezekhez szükséges támogatási rendszer sem épült ki. Ezzel ellentétben Londonban vagy Párizsban vannak. Nincs se amerikai i-D, AnOther vagy Purple, mely kiadványok fontos szerepet játszottak számtalan fiatal, független tehetség pályája kezdetén a többi divatfővárosban.

Na de a legnagyobb probléma New Yorkkal mégis az a beidegződött szemlélet, mely szerint a divat elsődlegesen és kizárólagosan nem más, mint üzlet. A nyomás az eladáson van és nem az alkotáson. És voilá, létrejönnek az unalmas, immár végletekig tolt, profitorientált sportruházati darabok a kifutóra… Ez a gondolkodás és szemlélet elsőként az iskolákban alakul ki; például a Parsons-ban, mely a város topkategóriás művészeti és design sulijának számít. A divattervezés órákat igen konzervatív módon tanítják, és amikor feltűnik egy tehetségesebb diák, merthogy persze, hogy feltűnik, akkor őt leggyakrabban egy nagy commercial divatház ragadja magához. Ezáltal ahelyett, hogy kreatív szabadságot kapna, arra kényszerül, hogy ingeket tervezzen standard logókkal…

Mit is lehetne tenni a NYFW újjáélesztése érdekében? Az egyik ilyen rövidtávú lehetőség lenne egy brand inkubátor létrehozása a városban, mely a kisebb márkáknak nyújtana támogatást. Vagy miért ne hívhatnának különleges vendégeket minden szezonban? New York eleve maga is egy kincs, melyben rengeteg lehetőség bujkál. Viszont addig, míg száznegyven showból negyvennek a Skylight Clarkson Square ad otthont, ne is várjunk csodákat.

Ugyanakkor a New York Fashion Weeknek szüksége lenne egy szigorúbb szűrőrendszerre a hivatalosan bemutató brandek kapcsán annak érdekében, hogy az esemény ne legyen ennyire zsúfolt. A párizsi Federation de la haute couture et de la Mode szövetségnek összesen száz tagja van, míg a CFDA-nak több mint ötszáz. És habár a tanács a közelmúltban módosításokat eszközölt a NYFW ütemtervében, – megszüntette a második csütörtökre eső bemutató napot, – azért ennél bátrabb és drasztikusabb változtatásokra is szükség lenne. Még úgy is, hogy nyilvánvalóan egy Párizst, – de egy Milánót és egy Londont sem – nem tud majd maga mögé utasítani, ha divatról van szó. A színvonalasabb, kreatívabb és izgalmasabb bemutatókra viszont igenis törekednie kellene.

Fel kellene figyelni tehetségekre és szabadabb gondolkodást engedni, eltávolodni a túltolt mainstream beidegződésektől. Kilábalni abból a sztereotip gondolkodásból, mely szerint a divat semmi másról nem szól, csak a számokról. A matek sem elhanyagolható tényező, sőt. De egy tervezőnek kiemelten fontos a kreativitás, s ha ettől megfosztják, már az elején derékba törhet a karrierje. Az alkotás szabadsága nagyon is összeegyeztethető az eladással, ha konzekvensen és önazonosan történik. Erre a Rei Kawakubo által kialakított modell lehet a legjobb példa. A lehetőségek adottak, kíváncsian várjuk a folytatást.

Forrás: BoF, Vogue
Szöveg: Jakab Tímea Diána

 

Berlin, újraszínezve: alternatív divathét #4

Berlin, újraszínezve: alternatív divathét #4

Nem feledkeztünk ám el egyik kedvenc fashion eseményünkről, a berlini alternatív divathétről sem, már jövünk is a beszámolóval! Ezúttal is igen izgalmas anyagokat láthattunk, ráadásul találkozhattunk számunkra már ismerős tervezők kreációival is. Emellett ismét rengeteg newcomer bukkant fel, akiknek a munkáira nagyon kíváncsiak voltunk – és mint utóbb kiderült, meg is érte várni rájuk!

Az alternatív divathét első napjának főszerepét az újrahasznosítás kapta, melynek keretében olyan designerek és brandek vonultatták fel kollekcióikat, akik ezen elv mentén terveznek és alkotnak. A REUSE:it hívószóval címkézett napon olyan tervezők mutatták be kollekcióikat, mint például a Super Fashion Rainbow Camp, akik a fenntartható designhoz kapcsolódó stratégiákkal és zero-waste megoldásokkal kísérleteznek, az A. M. Victoria, akik újrahasznosított anyagokkal dolgoznak, Vita Datura a hulladék szofisztikált reinkarnációjával vagy Wilfried Pletzinger, aki „továbbhasznosítja” a ruhákat, azaz hulladékból kreál értéket, illetve a már nem használt darabokat alakítja át és pozicionálja feljebb.

A tematikus nap egyik legérdekesebb anyaga a Re-cycle Style kollekciója lett. A Kumiko Tani által indított divatmárka – és egyben etikai projekt – célja, hogy pozitív imázst kreáljon az újrahasznosítás eszméjének, ezzel szélesebb körben elismertetve a módszert, mely a fenntarthatóság kulcsfontosságú tényezője. Kumiko Tani 2014-ben a Brighton Fashion Weeken mutatkozott be, ahol hatalmas sikert aratott újságpapír kollekciójával, és a Dazed&Confused figyelmét is felkeltette. A tervezőnő jelenleg színházak és produkciós cégek számára készít kosztümöket.

Szintén a REUSE:it keretein belül mutatta be kreációit Jule Waibel német designer is, aki számára az inspirációt a geometria és a Bauhaus letisztultsága, szimplicitása adja. Kollekciója cseppet sem kiszámítható, helyette érzelmekkel, meglepetésekkel és humorral teli. Ruháinak különlegességét az adja, hogy egy darabból készülnek: semmi vágás, semmi varrás, mindössze egy téglalap alakú anyag, melynek a hajtások adják a formát és a volument.

A Scylla&Charybdis newcomer az alternatív divathét designerei között, sőt, általánosságban a fashion világában is. A fiatal brand az haute couture alapelveire húzza fel kollekcióit, darabjaival pedig az emberek belső világa és a külső környezete közötti kommunikációt vizualizálja. Mondanunk sem kell, hogy ez a dialógus igazán merész és váratlan kreációkat hív életre. A brand által képviselt filozófia az, hogy értékeljük az emberek tökéletlenségét, és inspirációs forrásként tekintsünk arra: a Scylla&Charybdis szerint az érzelmeink, viselkedésünk feltérképezhető és láthatóvá, megfoghatóvá tehető ruhák formájában. Egyedülálló formavilága és sziluettjei a szobrászat művészetét idézik. A felvonultatott ruhák, a kísérteties zene és a modellek lassú mozgása kissé bizarrá varázsolta a bemutatót.

A Nixi Killick ausztrál márka vibráló, dinamikus és pszichedelikus alkotásai távolról sem nevezhetőek mindennapi viseletnek – de számítottunk egyáltalán casual darabokra egy alternatív divathéten? Nem igazán. A brand által képviselt utópisztikus frissesség és egyediség még a BAFW-en is igazi felüdülést jelentett; kollekciójuk a lehetséges és a lehetetlen között ingázott. A pszichedéliát csak fokozta a háttérben futó kivetített videó és a show soundtrackje.

A színpompás, bizarr stílust némileg megmagyarázza a tervező cirkuszi kötődése. Killick alkotásai a celebvilág érdeklődését is felkeltették: többek között Lady Gagának is tervezett ruhát, ami az extravagáns ruhadarabok univerzumában igen nagy elismerést jelent.

Folytassuk néhány régi nagy kedvencünkkel, akiket még a sokadik szezon után is ugyanúgy imádunk, mint mikor először mutatkoztak be az alter divathéten. A Tzuji brand már az első eseményen a szívünkbe lopta magát, és azóta, ha lehet, csak még jobban imádjuk a márka meghökkentő ruháit, és felvonulásuk egyedülálló performansz jellegét. A brandet 2013-ban alapította Larry Tee, a „kényelmes, de provokatív” alapkoncepció megálmodása után, mely irányvonal azóta is a kollekciók alappillérét képezi. Bemutatóján a szereplők ezúttal egyszerre voltak modellek és táncosok; a kifutón nemcsak egy egyszerű bemutatót, hanem egy igazi fashion produkciót láthattunk. A modellek élettel telve vonultak, laza hip-hopos mozdulatokkal lepték meg a közönséget, öltöztek és vetkőztek. Őszintén bevalljuk, hogy mindezek mellett a ruhákra is koncentrálni csak sokadik nézésre sikerült.

Ha a Tzuji bemutatója hip-hop, akkor Jack Irving showja egy balett-, illetve ritmikus gimnasztika előadás volt a legextrémebb kosztümökben, amit csal el tudunk képzelni. Inkább nézzétek meg ti is!

Ivana Pilja neve sem cseng ismeretlenül azoknak, akik velünk együtt követték végig az alternatív divathét korábbi fejezeteit. A szerb tervező 2007 óta dolgozik designerként, korábban sport-, illetve streetwear kreációkat alkotott különböző divatházak részére. Jelenleg azonban szívesebben feszegeti a saját maga, illetve a divat által szabott határokat, és kollekcióit főként az extremitás, illetve a meghökkentő elemek dominanciája jellemzi. Az inspirációt a japán divat és az origami hagyomány jelenti számára. Ruháiban az erős éleket, a merev formák és a geometria puritán megjelenését figyelhetjük meg. Ivana Pilja most bemutatott második kollekciója szorosan kapcsolódik az előző szezon anyagához, a kizárólag fekete színvilág azonban egy élénk és árnyalatokban gazdag palettára cserélődött le. A kollekció megalkotásában Nada Serafimovic illusztrátor is segítségére volt a tervezőnek.

A 2007-ben alapított Tata Christiane márka a kosztümtervezés világát tekinti elsődleges játszóterének: különböző színházi, mozis és zenei performanszokkal kooperációban kreál egyedi jelmezeket. Nem véletlen, hogy hagyományos ruhaterveikben is felfedezhetőek a kosztümszerű vonások. Dizájnjaik egyfajta abszurd, felkavaró szépségvíziót és extravaganciát hangsúlyoznak. A márka egy évben két kollekciót dob piacra, termékeik azonban limitált számban kaphatóak, kreációikat a kézzel készített elemek teszik még különlegesebbé.

Végül pedig Sebastian Pollin divatfotográfus kameráján keresztül nézzünk be a legszínesebb backstage-be, amit csak el tudtok képzelni!

Képek: innen. Főkép: innen.

Szöveg: Alexandra