Ahol Kelet-Európa és Amerika összeér: kint az OST új anyaga!

Ahogyan azt már az OST márka SS17 kollekciója kapcsán megírtuk, egy olyan kezdeményezésről van szó, mely a kelet-európai identitást és esztétikát állítja párhuzamba a nemzetközi trendekkel. Az OST egy menekülési útvonalat rajzol fel a mainstream divatirányzatokból kilépni próbáló individuumoknak, miközben az úgynevezett valódi kreativitás és a szellemi értékalkotás mezsgyéjén kíván haladni. Nemrég megkaptuk a márka legújabb, Szombat Éva által fotózott anyagát, és hát meg kell mondanunk: nagyon örültünk neki. 

Az úgynevezett szükségmegoldások esztétikája által mozgatott OST téli kollekciója az amerikai kultúra, főleg a mozik világa által lelt inspirációra, de egy attól távoli, kelet-európai nézőpontból alakult ki a végleges koncepció. Ami számunkra igencsak szimpatikus a kollekció és az ahhoz kapcsolódó divatanyag kapcsán, hogy erősen építkezik David Lynch filmjeinek, kiváltképpen a Kék bársonynak az atmoszférájából. S hogy milyen karaktereket azonosítanak Szombat Éva lencséjén keresztül? A filmnyelvet előhívva a kontrasztos, perverz, naiv, kiszolgáltatott figurák elevenednek meg legújabb sztorijukban. Mutatjuk is őket!

Fotó: Szombat Éva, styling: Glaser Mária, smink: Keserű Barbara, sminkaszisztens: Tóth Alma, haj: Telenkó Ábel (Close), modell: Anita (Royal Models), Bálint (Royal Models), Várhegyi Dávid, köszönet: Jauernik Zsófia, Ács Alíz, Klág Dávid

Az OST-vel készített korábbi interjúnkért katt IDE!

SundayTunes #23 – Nerdgirls: az elektronikus zenetörténet női szekciója

Néhány éve a Club Transmediale Berlin felkérésére Antye Greie-Ripatti zeneszerző, médiaművész állított össze egy playlistet NERDGIRLS címmel, felvonultatva az elektronikus zenetörténet női szakaszának 50 előadóját. SundayTunes válogatásunkban mi is bemutatunk nektek olyan szerzőket, akikről nagyhatású munkásságuk ellenére csak haloványan tesz említést a zenetörténet.  Continue reading “SundayTunes #23 – Nerdgirls: az elektronikus zenetörténet női szekciója”

SundayTunes #18 – Girl Power!

Mint láthatjátok, ünnepnappal esett egybe vasárnapi zenés rovatunk legújabb epizódja, így megragadtuk az alkalmat és összekötöttük a kettőt. Az eheti SundayTunes válogatást Nőnap alkalmából kizárólag a gyengébbik nem képviselői uralják, akik most bebizonyítják, hogy mindent lehet mondani rájuk, csak azt nem, hogy gyengék. Íme, néhány nagyszerű női előadó, akire érdemes odafigyelni zenei téren. Ünnepeljük most őket is!

Clare Maguire – The Shield And The Sword

A zúzós hangú Clare rögtön egy divatközeli énekesnő, újabban ugyanis onnan lehet ismerős a neve, hogy ő szolgáltatta az aláfestő zenét a Burberry 2015-ös őszi-téli divatbemutatóihoz. A karrierjének kezdetét nagyjából akkorra tehetjük, amikor csatlakozott az MTV: Brand New 2011-es csapatához. Nemzetközi hírnévre sajnos nem nagyon tett szert, én is egy brit rádióban hallottam először a The Shield And The Sword című számát, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy teljesen ráfüggjek. Annyi energia van benne, és annyira fülbemászó a dallama, hogy nem is értem, miért nem lett nagyobb sláger.

Editorial tekintetében maradtam a Burberry közelében, ezt a csodás fotót választottam a 2014-es novemberi francia Glamourból, aminek legszembetűnőbb darabja a már ikonikusnak számító Burberry Prorsum poncsó. A képen Alexandra Hochguertel látható, Fred Meylan készítette a képet. 

Country Lady | Glamour France November 2014 | Alexandra Hochguertel by Fred Meylan #fashioneditorials #Burberry

HAIM – If I Could Change Your Mind

A testvértriót már biztosan senkinek nem kell bemutatni, a laza indie popos dalaikkal mindenkinek pillanatok alatt nyarat csempésznek a szívébe. A zenéjüket is nagyon szeretem, de az is figyelemre méltó, hogy mindig stílusosak és remekül nézek ki együtt. Bár éppen ők az aktuális nagybetűs Csajbanda, Alana, az egyik tag azt nyilatkozta, sértésnek veszi, ha nemek szerint kategorizálják őket, szerinte nem kellene megkülönböztető jelnek lennie annak, hogy az ő bandájuk éppen lányokból áll. Hmm, feminizmust érzek a levegőben. 

A dalhoz egy laza, ’80-as éveket idéző editorialt képzeltem el, végül nem is csak az említett érát idéző fotót választottam, hanem szó szerint ebből a korból származik; a lenti képet ugyanis 1981-ben készítette Sacha Van Dorssen, de a modellek kilétéről sajnos nem tudni sokat. Mindenesetre attól még nagyon laza, nyugis kép, illik a dalhoz.

Marie Claire, Essaouira, Morocco, Betty Bertrand Kenzo et Dorothée Bis, 1981.   by Sacha Van Dorssen

Zola Jesus – Dangerous Days

A huszonöt éves amerikai énekesnő olyan gyönyörű keveréket csinál az elektronikus zenéből, az industrialból, egy kevés gótikából és az experimentális rockból, hogy érdemes rajta tartani a szemünket, mert nem minden nap kapunk ekkora tehetséget. Zola Jesus filozófiát tanult az egyetemen, ahol Schopenhauer volt rá nagy hatással, saját bevallása szerint pedig előbb olvasott Dosztojevszkijt és Nietzschét, mint ahogy kellett volna. Érthető hát a darkos világ, de akinek ez az értelmiségi deep bejön, az nagyon fogja szeretni. 

Megragadtam az editorialnál a merengős vonalat, és hát a divatvilágban mindig lehet bízni, ha sötétségről és misztikumról van szó, így bőven volt miből válogatni. Végül ez fotó tetszett a legjobban, amin Mary Elizabeth és Maxine Anastasia láthatóak Lucia O’Connor képén. Nagyon deep, nagyon dark, nagyon stílusos. 

Seriously Ruined: MARY ELIZABETH & MAXINE ANASTASIA // By Lucia O'Connor McCarthy

FKA Twigs – Two Weeks

Talilah Debrett Barnettnek már a művészneve is zúzós lett: a twigs szó arra utal, ahogy az ízületei ropognak, az FKA pedig a Formerly Known As rövidítésből jön. Az énekesnő a saját stílusát a catchy pop with whispery vocals kifejezésekkel írja le, de alapvetően nem szeretne egy műfajnál sem leragadni, kísérletezgetni fog továbbra is. A Two Weeks igen elismerő kritikát kapott, a Pitchfork egyik kritikusa szerint a parancsoló szexualitás robbanó ereje érződik a dalból. Hát mi a girl power, ha nem ez?

És ha már girl power a jelszavunk, nem mehetünk el szó nélkül Cara Delevigne mellett, aki úgy uralja a modellszakmát, hogy nem győzünk fejet hajtani neki leleményessége, sikereit miatt. Íme, most itt egy fotó róla, ami a brazil Vogue-ban jelent meg és Jacques Dequer lőtte.

Cara Delevingne for Vogue Brazil by Jacques Dequeker

Warpaint – Love Is To Die

Ismét egy dögös banda, ahol lányok uralják a terepet. A zenekar már 2004 óta aktív, és azóta elég szép kis hírnevet szereztek maguknak, így az ő kicsit indie, kicsit pszichedelikus rockban úszó világukat biztos nem kell külön bemutatni. Legújabb, 2014-es albumukról választottam most a Love Is To Die című dalt. Na, nem mintha annyira bepörgettem volna a playlistet, de annak, aki tényleg a nyugodt, belülről fakadó, őszinte, egyenletes bólogatásban hisz, most jött el csak az élete ideje.

Nem is tudom miért, talán mert benne van a nevükben a paint szó, a bandáról nekem mindig a nagyon színes, nagyon játékos dolgok ugranak be, így editorial nézegetéskor is biztos voltam benne, hogy valami vibráló, élettel teli képet kapnak a lányok. Végül is Terry Richardson egyik fotójára esett a választásom, amit 2012-ben lőtt Anais Pouilot-ról az Aldo számára.

Spice Girls – Wannabe

Oké, ezt úgyis láttátok jönni… Girl Power listát Spice Girls nélkül készíteni olyan lett volna, mintha pizzát akarnék sütni tészta nélkül, úgyhogy most nincs itt az ideje a pironkodásnak, adjuk át magunkat a tíz évvel ezelőtti popvilágnak, a susogós mackónadrág és a nyuszifüles frizurák őszinteségének, bulizzunk! Úgyis tudjátok a szöveget, ne füllentsetek. : )

Az editorial kapcsán maradtam a csajoknál, és végül Victoria Beckhamről tetszett a legjobban ez a fotó, amit Patrick Demarchelier készített a brit Vogue augusztusi számába. Nos, aki gumicsizmában és madárijesztős kalapban is ilyen jól tud kinézni, az tényleg megérdemli a Posh Spice név örökös kitüntetését.

An image from the Victoria Beckham editorial in British Vogue's August issue. [Photo by Patrick Demarchelier]

Összeállította: Blanka

SundayTunes #17 – Masking Plastic Party

Beléptünk a farsangi szezonba, sorra invitálnak a maszkos, beöltözős, foszforeszkálós, őrültebbnél őrültebb tételeket felsorakoztató, bálnak álcázott hedonista porhintések. Azt hiszem, nem maradt más választásom, minthogy e sorhoz csatlakozva alászálljak a realitás unalmából a fantazmagória túlvidékére aktuális SundayTunes válogatásommal.

Dirty Beaches – Black Nylon

A Dirty Beaches project mögött Alex Zhang Hungtai magányos performanszai állnak, aki minimalista lo-fi hangzásban vegyíti a rockabilly coolságát a pszichedelikus gitár és dob loopokkal. A karcos vinyl zajban megidézi a végtelen amerikai országutak hipster életérzését, Wong Kar-wai neondzsungelében füstölő, napszemüveget viselő, árnyék-alakjainak főszereplésével.

A Black Nylon monoton ütemére két Comme des Garçons editorialt választottam, amik úgy húznak be a fekete űrben lebegő, különös alakok közé, mint ahogyan Alice zuhant alá a fekete gödörben, hogy megérkezzen Lewis Carroll szürrealista akadálypályájára.

Radiohead – Idioteque

Az ezredfordulón kiadott Kid A albummal a Radiohead markáns választóvonalat húzott az addigi megjelentetett LP-k mögé, az elektronikus irányt választva nyitottak a jazz, a klasszikus zene és az experimentális, német  gyökerű krautrock felé.

A Dazed & Confused magazin Viddy Well című editorialjának színhelye a már-már közhelyes, kaleidoszkóp-torzítású tükörlabirintus, ahol az egyén a valóság és az illuzórikus tér közepén fedezi fel doppelgänger mását az épelméjűség határához érve.

 Death In Vegas – Your Loft My Acid (Fearless Transhouse Mix)

Maradva a krautrock és az elektronika területén, az angol Death in Vegas minimal techno és persze pszichedelikus Your Loft számának remixelt verzióját gyakran használják fashion filmkeben, a dalt egyébként a L’Oréal 2012-es tv spotjából is ismerhetitek. 

Lindsey Wixon sötét romantikáját és Tim Walker szivárvány flittereinek csillogását választottam a Your Loft acid erotikájához.

Caribou – Jamelia

A Caribou mellett több művésznéven is alkotó Dan Snaith 2010-es, nagy sikerű Swim albumán hallható a Jamelia című track túláradó elektronikus sokszínűsége. E trip-szerű, élénk zenei panorámához jól alkalmazkodik Lorenzo Vitturi fotóinak látványvilága, melyeken a modellek Maison Margiela ruháiban vegyülnek egy másik dimenzióban.

LA Vampires feat. Matrix Metals  – So Unreal

Kollaboráló mesterek következnek. LA Vampires egy, a lo-fi műfajában mozgó, jazz, hiphop és dronepop forrásokból merítkező előadó, aki olyan zenészekkel dolgozott már együtt, mint Zola Jesus, Maria Minerva vagy Matrix Metals.

Jó, ha már emlegettem a szürrealizmust és a farsangi karneváli hangulatot, nem hagyhatom ki a divat legnagyobb varázslóját, Tim Walkert és kaméleon múzsáját, Tilda Swintont, aki most Magritte-festményként elevenedik meg Walker meglepő címre keresztelt The Surreal World editorial fotóin.

Siouxsie And The Banshees – Hong Kong Garden

A ’80-as éveket azért szeretem, mert olyan női előadókat adott az éra a zenetörténelemnek, mint Blondie, Kristy Wallace (The Cramps), Joan Jett vagy éppen a brit Siouxsie Sioux. A Siouxsie And The Banshees a post-punk és a goth szcéna tagjaként vált inspiratív hivatkozási ponttá a következő zenész generációk számára. A rádióbarát Hong Kong Gardent 1978-ban a tíz legjobb dal közé választották az Egyesült Királyságban. Terry Tsiolis modern kori, játékosan rebellis gésáit választottam a Hong Kong Garden sűrű hangszőnyegéhez.

Puressence – Walking Dead

Az 1992-ben alakult britpop és indie stílusú Puressence-t hagytam a végére Patrick Demarchelier LOVE magazinnak fotózott Jumpin sorozatával, ami tökéletesen bemutatja, hogy úgy is lehet farsangi hangulatunk, ha a sarki boltba leszaladva szúnyoghálóba tekerjük a fejünket és felvesszük hozzá anyu kesztyűjét apu csíkos pizsamanadrágjával.

Mert végül is kit érdekel, nem?

Szöveg: Bea