Mozgóhíd

Párizs, Île-de-France – a Rue Alibert és a Rue Bichat kereszteződése, Google Maps, 2015 májusi utcakép. Az Alibert utca bal felén óvoda, falán grafitti soknyelvű felirattal, az utca jobb oldalán egy kórház kőkerítése. Az óvoda után balról élelmiszerbolt, majd étterem: a Le Petit Cambodge-felirat olvasható a lehúzott redőnyök fölött – az étterem honlapján szereplő árak szerint 25 euró körül van egy menü. A másik sarkon a Le Carillon-felirat– szálloda és kávézó. Az Alibert kivezet a Saint-Martin kanális Jemappes rakpartjára, a Dieu utcai mozgóhídhoz.

A Le Carillontól az utca két felén végig bérházak, a bal oldalon parkoló robogósor. A jelenlegi négyzetméterár itt körülbeli 7200 euró. A legközelebbi metróállomás kétszáz és négyszáz méter távolságra van.

1802-ben rendelkezik Napóleon a Szajna Ourcq mellékfolyójának kanalizálásáról. A túlszennyezett párizsi víz járványt terjeszt. A Saint-Martin kanális terve túléli a rendszerváltásokat: 1825-ben X. Károly adja át. A kanális körüli negyed kereskedelmi és szállítóközpont, munkások lakják. Akiknek jövedelmük addig van, amíg a vízi szállítás helyét praktikusabb eszközök át nem veszik. Urbanizáció.

1938-ban Marcel Carné felkérést kap arra, hogy az akkor már a Fox Stúdiónak dolgozó Annabelle filmcsillag egyetlen azévi francia filmjét leforgassa. Carné, aki forgatókönyvíróként Jacques Prévert-rel dolgozik, kénytelen most a költő szolgálataitól eltekinteni, hiszen ő éppen amerikai úton van. A filmcsillag viszont itthon, várni nem lehet. Így kerül szóba Eugène Dabit 1929-es regényének, az Hôtel du Nord-nak a megfilmesítése, mely a Saint-Martin körüli negyed egy szállóját középpontba helyezve mutatja meg e bizonytalan megélhetésű környék életlehetőségeit, sorsait és embertípusait.

Hotel0_04

Annabelle-re új szerepet írnak, szerelmi drámát. Emlékezetesebb marad azonban Arletty alakítása, híres mondatával: Atmosphère! Atmosphère! Est-ce que j’ai une gueule d’atmosphère? A jobb sorssal kísérletező prostituáltat alakító Arletty ovális, strukturált táskáját Elsa Schiaparelli, fekete, vastag bokapántos cipőjét André Perugia tervezte. A Jemappes rakparti szállóban gyakoriak a közösségi események, július 14-ét a parton ünnepli a sokféle társadalmi hátterű többé-kevésbé alkalmi szomszéd. Az ünneplésbe belefáradók a mozgóhídról figyelik a tömeget. Tűzijáték és petárda robbánasa hallatszik. A film a harmincas évek végének párizsi szlengje miatt is kultfilm. A szálló (102, Quai de Jemappes) idegenvezetők portfóliójában gyakran szerepel Saint-Martin negyedbeli sétazáró vagy – kezdőhelyszínként. Polgárosodás.

1970-ben az önkormányzat felveti egy olyan terv lehetőségét, mely a kanálist befedné és autóúttá alakítaná. Így kerül be a Jacques Doillon, Gébé, Alain Resnais és Jean Rouch rendezte utópikus L’an 01-be. A Gébé-képregényből adaptált film olyan jövőben játszódik, ahol az emberek megtagadják a termeléssel és a piacgazdasággal való együttműködést. A negyed átalakításának tervét – nyilván, nem a film hatására – az évtized végén elvetik. Anarchia.

A 2000-es évek elejére a kanális környéke a párizsi dzsentrifikáció mintapéldája. A negyed megtelik luxusboltokkal, műtermekkel, iparművészek műhelyeivel. A Jemappes rakparton esténként tömegek piknikeznek. 1990 és 2000 között e negyed mutatja Párizs területén belül a legnagyobb ingatlanárbeli növekedést. A kanálison leginkább sétahajókáznak. Az Hôtel du Nord típusú ingatlanok új, színes, street artos arculatot kapnak. Dzsentrifikáció.

12325593_1160523643960468_2039231427_o

2006 és 2010 között ugyancsak a rakparton vernek sátrat az afgán és kelet-ázsiai menekültek, amíg 2010 júliusában a városháza kezdeményezésére e tábort el nem kezdik felszámolni. A korábbi szomszédságok nevében. Normatív multikulturalizmus.

A Rue Alibert 2011-ben nyitott Le Petit Cambodge étterme középárkategóriás. A Foursquare-en 9.2-es értékelése van. November eleji projektjük, hogy ha a metróban elhelyezett hirdetéseik előtt szelfizel, a desszert és a kávé ingyen van. Olyan kulturális programokkal is próbálkoznak, melyek Kambodzsa megismertetését célozzák. Semmi különös, közösségi és urban marketing, branded content. Még csak nem is kiválóan ügyes. A negyed elvárásainak szintjén álló kaják. Még csak nem is kiválóak. Cinikus multikulturalizmus.

November 13-án 21.30-kor az Alibert és a Bichat kereszteződésében áll meg a fekete Seat. Erre a nem kiválóan ügyes helyre esik a támadók választása. Terrorizmus.

Szöveg: Keszeg Anna

Artspiration #8 – Halloween Edition

Artspiration című rovatunkban különböző képzőművészeti alkotásokból kiindulva állítunk össze outfit-variánsokat a színek, formák, impressziók összességéből inspirálódva. Halloween-i artspirációnk azonban kissé rendhagyó lesz, ugyanis ezúttal a retro horrorfilmek világában kalandozva alkottuk meg az összeállításokat. Szóval, ha ti is szeretitek a klasszikus borzongást, és valamilyen alternatív halloweeni ihletre vágytok, akkor tartsatok velünk!

Elsőként Roman Polanski 1968-as rendezésének képkockái közt kalandoztunk: a Rosemary gyermeke afféle modern klasszikusnak számít a horrorfilmek között, ráadásul – ami egészen ritka a kategóriában – számos díjat is nyert anno. A főszereplő Mia Farrow stílusa már akkoriban is ikonikusnak számított, de így több évtized távlatából visszatekintve, a jótékony „vintage effektus” hozzáadásával még izgalmasabbá váltak a filmbéli összeállításai.

Rosemary gyermeke (1968)

Rosemary's Baby

Alfred Hitchcock igazi legenda, ehhez kétség sem férhet. Számos borzongató remekművet és a szőke színésznők mániákus imádatát kapcsolhatjuk a nevéhez, de valószínűleg az első dolog, ami az emberek nagy részének a filmrendező kapcsán beugrik, az a horrorfilm történet egyik legnagyobb klasszikusa, a Madarak. A badass főszereplőnő, Melanie Daniels hatalmas rajongótáborra tett szert, és nemcsak markáns jelleme, hanem hibátlan stílusa miatt is megmaradt az emlékezetünkben.

Madarak (1963)

Birds

Maradjunk is Hitchcocknál, ám ezúttal hagyjuk el a karakteres női főszereplőt! Következő divatinspirációnkat minden idők egyik legismertebb filmje, a Psycho adta, egészen pontosan az 1960-as mozi egy kevésbé ismert „behind the scenes” fotója.

Psycho (1960)

psycho

Az előzőknél kevésbé mainstream klasszikus horror a Mi történt Baby Jane-nel?, melyben Bette Davis alakítja a felnőtt korára a féltékenységtől egészen megőrülő Jane-t, aki mindent elkövet, hogy ne kelljen filmsztárrá vált nővére árnyékában élnie… Annyi biztos, hogy nem egy klasszikus főhősnőről van szó, jellegzetes lookjai azonban könnyedén leképezhetőek, és igazán izgalmas összeállításokat hívnak életre.

Mi történt Baby Jane-nel? (1962)

Baby Jane

A Frankenstein nem csak film-, hanem irodalmi klasszikus is. Most azonban egy lépéssel továbbmentünk, és a Frankenstein menyasszonya című alkotást vettük elő a maga fekete-fehér valójában 1935-ből.

Frankenstein menyasszonya (1935)

frankenstein

Talán kevésbé nevezhető klasszikusnak, de remekműnek annál inkább az 1980-as Ragyogás, melynek főszerepét a felismerhetetlenül fiatal Jack Nicholson alakítja. A film legikonikusabb figurája talán mégsem a világhírű színész, hanem a legendás ikerpár, akik megtestesítik a „creepy” szó jelentését. Nem véletlen, hogy a filmhez kapcsolódó összeállítást is ők inspirálták.

Ragyogás (1980)

Shining

Összeállította: Alexandra
Képek: Pinterest, Fashiolista és Polyvore

RebelFavs – Edith Head, a Hitchcock-hősnők öltöztetője

A Dress Doctor. Szakmai körökben csak így emlegették Hollywood első számú costume designerét, aki filigrán termetével és autodidakta tudásával vált a legnagyobb filmstúdiók ruhafelelősévé, neve pedig elválaszthatatlanul összefonódott az Alfred Hitchcock-életművel. Edith Head portréja következik a RebelFavs soron következő részében.

A costume designer pozíciója Edith Head óta emelkedett fel az egyszerű kellékesből a rendező jobb kezéhez, aki filmszereplők karaktereinek legfőbb attribútumait segíti körvonalazni a forgatások során. Edith Claire Posener 1897-ben született egy kaliforniai kisvárosban, egyetemi tanulmányait pedig a Berkeleyn végezte, ahol 1919-ben francia nyelvből szerezte BA diplomáját, majd a Stanford Egyetemen kapott MA minősítést. Pályáját nyelvtanárként kezdte, de az elenyésző fizetését külön utakon próbálta meg kiegészíteni: esti rajzórákat kezdett venni a Chouinard Art College intézményében, amely döntés végül elvezette Edith-et a Paramount Pictures kosztüm részlegéhez. 

What a costume designer does is a cross between magic and camouflage. We create the illusion of changing the actors into what they are not. We ask the public to believe that every time they see a performer on the screen he’s become a different person.

1924-ben, 26 évesen még csak ruhavázlatokat készített különböző filmprodukciókhoz, de egy évvel később már olyan némafilmeknek lett a designere, mint a Raoul Walsh rendezte The Wanderer, 1930-ban pedig már ő vált a Paramount Stúdió legfőbb öltöztetőjévé, ahol pótolhatatlan kulcsemberként dolgozott 43 éven keresztül.

Alfred Hitchcock-kal az 1946-ban forgatott Notorious-ban került munkakapcsolatba, mely idő alatt Edith tökéletesen ráérzett arra, mi kell a rendezőnek. A Notorious után bekerült Hitchcock bizalmi körébe, amitől 1960-ban sem szakadt el, amikor a mester miatt az Universal Pictures-nél folytatta tovább karrierjét. 

You can lead a horse to water and you can even make it drink, but you can’t make actresses wear what they don’t want to wear.

Edith Head tehetsége két komponensből állt; egyrészt az egyszerű szabású, nőiesen játékos, vagy éppen a femme fatale vonásokat hangsúlyozó estélyi ruhákon keresztül képes volt követni a női karakterek személyiségváltozásait, valamint a védjegyének számító kékes áranyalatú szemüveglencséjén keresztül a színes ruhákat is hozzá tudta igazítani a fekete-fehér filmek képi világához.

A Hitchcock filmhősnők ruhatárát áttekintve bemutatjuk nektek, hogyan definiálta Edith Head egyszemélyben Hollywood stílusát öt évtizeden át.

Notorious (1946)

Rear Window (1954)

To Catch a Thief (1955)

The Man Who Knew Too Much (1956)

Vertigo (1958)

The Birds (1963)

Edith Head életművében 35 Oscar jelölés és 8 Oscar-díj sorakozik, melyek a legtöbb díjjal kitüntetett costume designerévé tették az Akadémia történetében.

Szöveg: Bea

RebelFavs: Jessica Lange, a fotográfus

Hollywood alkalomadtán képes olyan színészeket adni a filmipar számára, akiknek a nevét élő legendaként menti át a közönség generációról generációra. Jessica Lange hírhedt, fanatikus tekintetét sokan az Amerikai Horror Storyból, az idősebbek A postás kétszer csenget című filmadaptációból vagy éppen az 1976-os King Kong óta ismerik. Jessica Lange, amikor nem tekintetével gyilkol, Leica M6 mögé bújva vizuális művésszé alakul át, hogy inkognitóban maradva figyelhesse a körülötte zajló életet.

A színésznő fotográfia iránti elhivatottsága 1967-re nyúlik vissza, ebben az évben a University of Minnesota hallgatójaként művészetet és fényképezést tanult, valamint leendő férje, Francisco “Paco” Grande oldalán dokumentumfilmeket is készített.

Egyetemista éveit egy elbocsájtással rövidre zárta 1970-ben, majd Amerikát hátrahagyva Európában utazgatott, hogy immáron intézményi előírásoktól függetlenül fotózhasson. Az útválasztót Párizs jelentette, ahol 1971-ben beiratkozott egy színjátszó osztályba, hogy kétszeres Oscar-díjas filmcsillag válhasson belőle.

A színészet egy időre eltérítette a fotózástól, ám szenvedélyének újbóli előhívása nem sokat váratott magára. Elhivatottságának rehabilitációja második férjéhez, Sam Shepard színész-rendezőhöz kötődik, aki egy Leica M6 típusú gépet ajándékozott Lange-nak.

Óvatosan kezdte el használni újra a kamerát, először gyerekei váltak lelkes modelljeivé, majd egyre magabiztosabban tekintett ki intim közegéből a nyilvános terek ismeretlen arcai felé.

Jessica Lange fekete-fehér nyersanyagra rögzített képein Mexikóban, Romániában, Olaszországban, Finnországban, Afrikában vagy éppen Oroszországban látott utcai pillanatokat tett időtlenné szubjektív dokumentarista úti naplójában, melynek magányos momentumai önmaga reflexiójaként is elvezetnek egy másik, személyes történet felé.

Pár évvel később a maga örömére fotózott negatívokat megmutatta pár ismerősének, köztük Wim Wenders feleségének, Donata Wendersnek és Brigitte Lacombe francia fotóművésznek – mindketten arra biztatták, hogy a privát anyagot professzionálisan laborálva, kiállítási körülmények között is mutassa be a nagyközönségnek.

2008-ban jelent meg első, fotós munkásságát összegző monográfiája 50 Photographs címmel, melynek előszavát Patti Smith írta.

Legutóbbi Unseen című utazókiállításának április-június közötti állomása a Barcelonában található Arts Santa Mònica központ volt, ahol a látogatók 134 nagyítását tekinthették meg.

2013-ban egy egészen más műfaj felé fordulva visszatért a gyerekkor világához, It’s About a Little Bird címmel gyerekkönyvet írt, melyben kézzel színezett fekete-fehér fotókat használt illusztrációként.

Szöveg: Bea