Portrék az utcáról: Al Vandenberg művészete

Karizmatikus és inspiráló karakterek mindig is voltak és mindig is lesznek. Hétköznapi emberek, akik akár másodpercek alatt egy művész múzsáivá válhatnak – ha más nem, egy sokatmondó portré erejéig. Erről szólt Al Vandenberg művészete.

Az 1932-ben született, holland származású Vandenberg Bostonban nőtt fel, majd New Yorkban tanulta ki a fotózás mesterségét. Neve ismerősen csenghet, hiszen a Beatles-szel is dolgozott együtt nyolcadik albumukhoz, a Sgt. Pepper’s Lonely Heart Clubs Bandhez készített borítón.

1173187

Vandenberg eleinte profi fotósként dolgozott, számos divat- és reklámanyagban is közreműködött, egy idő után azonban elfordult ettől a világtól, és saját projektbe kezdett, mely végül az egész életét meghatározta, és persze azt is, hogy mi hogyan emlékezünk vissza a 2012-ben elhunyt művészre. A kommerciális fotózás helyett a mélyebb jelentéseket hordozó utcai fotózás mellett döntött, melyet azzal indokolt, hogy élni szeretne, ahelyett, hogy csak „megél”. Ez persze az ő szájából sokkal jobban hangzott:

„Everything I made money on was fucking up the world. I philosophised myself out of the business quick. All these people tell you they want to use you, and bloody hell they do. I was tired of making a living. I wanted to live instead.

1173197

Al Vandenberg fotói a Victoria&Albert múzeum Staying Power: Photographs of Black British Experience 1950s-1990s kiállításának is részét képezték, nemrég pedig – életművét ünnepelendő – megjelent az On A Good Day című fotókönyv, mely a művész 50 zseniális fekete-fehér alkotását foglalja magában. A fotók főszereplői a londoni és a manhattani utcák vagány és rebellis karakterei, korra, stílusra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül. A megörökített modellekkel a fotós egytől-egyig az utcán találkozott.

A szereplők szemeikkel kitartóan fixírozzák a nézőt, rengeteg érzelmet átadva a mozgalmas, kirakatokkal és garázsbejárókkal operáló utcai kompozíciók és a fekete-fehér redukált színvilág ellenére (vagy talán éppen ezeknek köszönhetően). A modellek és a művészetre fogékony néző között egyedülálló dialógus alakul ki; történeteket mesélve életről, érzelmekről, London és Manhattan utcáiról.

1173190

A könyv több évtizedet lefed – többek között megjelenik a ’70-es és ’80-as évek Londonja is -, a fekete-fehér képek azonban irrelevánssá teszik az időt.

1173189

1173188

1173195

1173196

1173193

1173191

Szöveg: Alexandra
Képek: innen

Szépség a múlt század elejéről

Mint tudjuk, az idealizált női testképnek különböző érái, irányzatai vannak. Most az 1900-1910-ig terjedő évtizedet vesszük kicsit jobban górcső alá, amihez vintage képeslapok szolgáltatnak alapot.

Még mielőtt azonban felfednénk a fotókat, nézzük át nagy vonalakban, mi jellemzi az emberiség legfontosabb korszakainak nőképét – csakúgy for fun, mert ilyesmiről írni/olvasni mindig öröm (kivéve persze akkor, amikor belegondolunk, hogy a szépségért az évszázadokkal ezelőtt élt nők sokkal többet szenvedtek, mint mi). 

Az emberiség hajnaláról ránk maradt, őskori Vénusz-szobrok a teltséget emelik piedesztálra. A végtagokat nem is ábrázolták, hiszen akkoriban csípő, a mell, a has rész volt fontos. Az ókorban a Nagy Istennő volt a példakép, ennek fényében a nők teltek voltak, derekuk keskeny, csípőjük erős volt – műfogak, parókák, sokféle ékszer, a mai kozmetikumok elődei is használatban volt már akkoriban. A középkor inkább morális, vallási alapokon nyugvó nőábrázolásokat hagyott ránk, a reneszánszban a nő mint a szépség legfenségesebb földi valója volt jelen, a női küllem jegyeit osztályokba sorolták. 

Giorgione – Sleeping Venus

S ha ugrunk egy nagyot, máris ott vagyunk a romantika korában, ahol a merevség és látszólagos búskomorság hódított. Az akkor élt titokzatos szépségű hölgyek súlyos, ébenfekete hajtömeget viseltek, hattyúnyakat nyújtottak maguknak, miközben bánatos és vigasztalhatatlan arckifejezéssel, elmélázó tekintettel bámultak a semmibe. Könnyes és karikás volt a szemük, mintha épp a legkomolyabb betegséget kellene leküzdeniük. Pupilláikat különféle mesterséges szerekkel tágították; céljuk a mereven csillogó, szenvedélyes tekintet elérése volt.

Az 1900-1910-ig tartó időszakban a kor nője fűzőt hordott, hogy leszorítsa derekát, kidomborítsa kebleit és tomporát, melyeket szükség esetén ruhatöméssel tett még formásabbá. Lássunk most néhány különleges, titokzatos szépségű nőalakot a korból, és figyeljük meg, hogyan öltözködtek az ópiumáztatta felvilágosult nyugaton kívül eső népcsoportok, az ünnepelt sztárok és az átlagemberek a korban!

Egy luzoni nő a Fülöp-szigetekről

vintage-women-beauty-1900-1910-58__605

Harcosnő Japánból

Japan-ww__605

Cigány lány mandolinnal

vintage-women-beauty-1900-1910-112__605

Anna May Wong, az első Amerikában is ünnepelt, ázsiai filmsztár

vintage-women-beauty-1900-1910-82__605

Lily Elsie, angol énekes-színésznő

vintage-women-beauty-1900-1910-64__605

Ismeretlen hölgy könyvvel és plüss kutyával

vintage-women-beauty-1900-1910-110__605

Anna Pavlova, orosz prímabalerina 

vintage-women-beauty-1900-1910-113__605

Egy nepáli hölgy

vintage-women-beauty-1900-1910-63__605

Ismeretlen lány népviseletben

vintage-women-beauty-1900-1910-96__605

Fernande, Jean Agélou francia fotográfus modellje

vintage-women-beauty-1900-1910-103__605

Agnes Ayres, a némafilm sztárja

vintage-women-beauty-1900-1910-77__605

Ismeretlen hölgy könyvvel

vintage-women-beauty-1900-1910-93__605

Forrás: flickr, alon.hu

Szöveg: Ivett

100 éves a British Vogue!

Valószínűleg nem tudnánk még egy magazint említeni, amely olyan hatalmas szereppel bír – és mindig is bírt – a divatújságírás területén, mint az ikonikus Vogue. A Condé Nast egyik legjelentősebb kiadványa a világ 21 országában jelenik meg hónapról hónapra, hasábjain pedig az aktuális trendek és szenzációk fogalmazódnak meg körbejárva a divat, a kultúra, az életstílus, sőt, helyenként a politika területeit is.

A Vogue magazin története Amerikában kezdődött 1892-ben, majd 1909-től a Condé Nast támogatásával kezdett megnőni a szerepe – a bevétellel és az eladott példányszámokkal egyenes arányban. A magazin főszerkesztői között olyan ikonokkal találkozhattunk, mint Diana Vreeland, Grace Mirabella vagy – a jelenleg is aktív – Anna Wintour, akinek neve és összetéveszthetetlen stílusa napjainkra gyakorlatilag összefonódott a „divat” kifejezéssel.

Amerikán kívül elsőként Nagy-Britanniában jelent meg a magazin, mely verzió kiadását elsősorban pénzügyi okokból engedélyezték az első világháború ideje alatt, 1916-ban. Igen, jól számoltok – és persze cikkünk címe is elég beszédes -, éppen 100 éve! A centenárium persze kellően színvonalas megemlékezést kíván, így meg sem lepődtünk, hogy a divatvilág jelenleg a British Vogue és a 100. születésnap körül forog.

Egyébként az angol Vogue a szigetország legprofitábilisabb magazinja, világszinten pedig az amerikai és a kínai Vogue után a divatmagazin-család legsikeresebb kiadványa, ami már önmagában is kiemelkedő eredmény.

Anne Gunning in Jaipur

A Vogue 100: A Century of Style, azaz A divat egy évszázada elnevezésű kiállítás a British Vogue 1916-os alapítása óta felhalmozott fotóanyag legjavát mutatja be.

A Condé Nast archívumának több mint 280 nyomtatott és kiállított darabja a világ egyik legmeghatározóbb fashion kiadványának történetét meséli el. A londoni National Portrait Gallery és a brit Vogue közös szervezésében megrendezett esemény természetesen a nem mindennapi évfordulót ünnepli.

David Hockney, Peter Schlesinger, Maudie James

A Vogue sosem egyszerűen a divat Bibliájaként funkcionált, sokkal inkább egy életstílust közvetített, melynek szerves részét képezte a mindennapokra, a politikára, a világ történéseire való reflektálás is. Megteremtett egy világot, melyhez mindenki tartozni akart, és amelyhez a magazint lapozgatva tartozhatott is.

A brit Vogue hasábjairól az elmúlt 100 évben nem hiányoztak az aktuális kultúra és divat legjelentősebb szereplői, a divatanyagok összeállításában pedig ikonikus fotósok és modellek működtek közre.

A kiállítás keretében újraélhetjük a Vogue UK egy évszázadának legmeghatározóbb pillanatait olyan fotósok tolmácsolásában, mint Irwing Penn, Herb Ritts, Mario Testino vagy Tim Walker. A képeken megelevenednek olyan alakok is, mint Charlie Chaplin, Fred Astaire vagy Diana hercegnő.

A kiállítás egyébként május 22-ig látogatható, ha Londonban jártok, mindenképp nézzetek be! Ja, és még a végére: boldog szülinapot Vogue UK!

Képek: innen

Szöveg: Alexandra

Kortalan szépség a divat tolmácsolásában

Azt mondják, a szépségnek nincsen lejárati ideje, az első ősz hajszál megjelenésekor azonban mégis kétségbeesetten indulunk hajat festetni, a köztudottan hatástalan ránctalanító krémek pedig már 25 éves korunktól a polcon sorakoznak… De vajon valóban ilyen kétségbeesetten kell küzdeni az öregedés ellen? Nem kellene inkább meglátni a folyamatban a szépséget, a varázst és az eleganciát? Az utóbbi években a fashion világ is elkezdte keresni a választ erre a kérdésre, nézzük, mire jutottak!

A divatvilághoz általánosan kapcsolódó negatív asszociációk és attitűd kialakulásában jelentős szerepet játszott az iparág által etalonnak ítélt irreális szépségideál, mely a divatot ért támadásoknak is mindig alaptémáját képezi. De valóban egy rosszindulatú, gonosz minivilágról van szó, vagy egy olyan nagy hatalommal rendelkező szerkezetről, mely képes változtatni a társadalom rossz beidegződésein? Az elmúlt években nemcsak a testalkat kérdése került középpontba a divatban, de az öregedés és a múlandó, illetőleg maradandó szépség témaköre is, melyre néhány fotós, magazin, illetve divatház igazán emlékezetes módon reflektált.

Ari Seth Cohen fotográfus a képeivel éppen a stílusos öregedés előtt tiszteleg: a művész modelljei egy relatíve idősebb korosztály köréből kerülnek ki, a legfiatalabb közülük 59, a legidősebb 102 éves. A New York-i utcákról toborzott elegáns hölgyek mind tisztában vannak vele, hogy a szépség nem ismer kort, a stílus pedig valóban örök, sőt, az évek múltával csak még szofisztikáltabbá válik.

Ezek a különleges modellek nem titkolják a korukat, nem rejtik el ősz hajkoronájukat és nem próbálják meg plasztikai műtétekkel visszafordítani az időt. Az eredmény pedig igazán impresszív: a fotókon magabiztos, erős kisugárzással rendelkező nőket láthatunk, akik bizonyítják, hogy a szépség és a kor közötti fordított arányos kapcsolat létezése – elcsépelten hangzik, de igaz – fejben dől el.

Képek: innen

2015-ös tavaszi kampányában a Dolce&Gabbana sem a klasszikus szépségideál előtt hódolt: a reklámkampány főszerepét idős hölgyek kapták, akik a spanyol fiesta és bikaviadal inspirálta kollekciót élettel töltötték meg, bemutatva a mediterrán mentalitás szabados és élénk, életkortól független varázsát.

Dolce and Gabbana.jpg

Képek: innen.

A Céline pedig az amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb női alakjával, az akkor 80 éves Joan Didionnal készített kampányt tavaly januárban, ezzel is alátámasztva, hogy az erő, a kisugárzás és a szépség tényleg nem a születésnapok számának függvényében alakul. A rendhagyó választás nemcsak magának a kampánynak a koncepcióját adta meg, hanem hosszabb távra deklarálta is a Céline által képviselt értékrendet és mentalitást.

Joan Didion

Kép: innen.

Persze nem szabad megfeledkeznünk a fashion egyik legcoolabb ladyjéről sem, aki színes egyéniségének és egyedi világnézetének köszönhetően még 90 felett is képes felbolygatni a divatvilágot egy-egy merész húzásával. Ha még nem találtátok volna ki, Iris Apfelre, az amerikai üzletasszonyra – ismertebb „foglalkozását” tekintve divatikonra – gondoltunk.

„Fashion you can buy, but style you possess.”

Apfel híres idézete nem csupán egy légbőlkapott frázis: ő pontosan tudja, miről beszél, hiszen egyike azoknak a különleges személyeknek, akik valóban birtokában vannak a stílusnak.

Iris Apfel

Kép: innen.

Összefoglalva: el kell fogadnunk, hogy a szépségnek és a stílusnak nincs előre meghatározott lejárati ideje; az idő múlása valójában csak az egyéniségünket, az általunk képviselt értékeket tudja számottevően átformálni.

I don’t see anything so wrong with a wrinkle. It’s kind of a badge of courage.”

– Iris Apfel

Szöveg: Alexandra

SundayTunes #27 – Pray For Paris

Tegnap hajnalban láttam az első híreket és a hozzájuk kapcsolt kaotikus sajtófotókat a különböző híroldalakon. Néma döbbenettel próbáltam összerakni mi történt azalatt az idő alatt, amíg én aludtam. A barátaimra gondoltam, akik közvetlenül érintettek lehettek volna a támadásokban és a bizonytalan jövőre, ami ma sokkal homályosabbnak tűnik, mint két nappal ezelőtt.

E heti SundayTunes rovatunkban Párizs előtt tisztelgünk, editorial fotók helyett a párizsi mindennapok pillanatait megörökítő fotóművészek alkotásai közül válogattunk.

A #PrayForParis mellett a #PrayForHumanity fontosságában is bízom. 

Steve Reich – Electric Counterpoint

André Kertész – Eiffel Tower. Paris 1929

Fennesz & Sakamoto – Cendre

André Kertész – In the Luxembourg Garden. Paris 1928

Erik Satie – Danses De Travers

Paul Almasy – Rock’n’Roll sur les Quais de Paris, c. 1955

Philip Glass – The Kiss

Robert Doisneau – Kiss by the Hotel de Ville, 1950

Tim Hecker – In The Air

Robert Doisneau – Pont d’léna, 1945

The Durutti Column – Destroy She Said

Willy Ronis – On the Seine. Bubble series for Harper’s Bazaar, 1963.

Roy Montgomery Pressed Bloom

Helmut Newton: Rue Aubriot, French Vogue, White Women, Paris, 1975

Brian Eno – Music for Airports

Willy Ronis – Les amoureux de la Bastilles. 1957

Arvo Pärt – Silentium

André Kertész – Chairs of Paris, 1927
Összeállította: Bea